Hazai Horgászvizeken: a versenyhorgászat női szemmel

A családomtól. Apukám horgászetetőanyagot gyártott, a bátyám versenyhorgász volt, még a nagypapám is horgászott, és szerintem én már négy-ötéves koromban mentem velük a vízpartra és fogtam botot a kezembe. Az első versenyemen talán 6 éves voltam. Ha jól emlékszem, még Makón, a Téglagyári tavon volt egy verseny, ott indultam először.

Hát a tesóm versenyszerűen horgászott, és '97-ben indult először magyar csapat világversenyen a gyerekek, és ők akkor világbajnoki címet szereztek, tesóm pedig bronzérmes lett, és akkor ez adott egy ilyen nagy motivációt, hogy én is akkor szeretnék majd érmet nyerni és versenyezni, hogy én is olyan sikert érjek el, mint a bátyám, akkor szerintem ez adta ott a nagy löketet, az ő sikere.

14 évesen abbahagytam. Ahogy kiöregedtem, akkor még U14-es kategória volt, akkor ugye tinédzser voltam, lett sok barátom, és akkor úgy éreztem, hogy akkor kicsit mást kellene csinálni, nem a vízparton ülni. Tényleg volt egy ilyen, és öt évig kihagytam a versenyzést, és akkor kézilabdáztam, meg a barátnőimmel voltam, de aztán valahogy mégiscsak visszatértem húszévesen újra, és rájöttem, hogy mégiscsak ez az én utam, ez az, amit szeretek csinálni.

Hát ez egy jó kérdés. Igazából az, hogy a későbbi férjem, ő lett a női kapitány, tehát egyrészt az is, hogy ő ott van, és szerettem volna megismerni őt, meg úgy valahogy hiányzott a horgászat, a versenyzés, nem tudom, így több dolog is. Valahogy abbahagytam a kézilabdát, és kialakult bennem egy hiányérzet, hogy valamit csináljak, és akkor újra a horgászat lett az, amiben kiéltem a versenyszellememet.

Hát most itt mondhatnám az egyéni világbajnoki címemet, de nem azt mondanám, hanem a 2019-es dél-afrikai csapataranyérmünket. Tehát az, amikor oda kiutaztunk a csapattal, az önmagában egy nagy feladat volt Dél-afrikáig odarepülni, ott közlekedni, ott lenni, akklimatizálódni, és együtt a csapattal nyerni, az tényleg egy akkora élmény volt, hogy ott sírtunk a dobogó tetején együtt. Tehát maga a csapatarany az, ami úgy tényleg akkora élmény volt, és ott volt velem apukám is, és ő is ott állt a dobogó tetején, és együtt sírtunk. Tehát, ha most visszaemlékeznek egy ilyen nagy sikerre, akkor az a dél-afrikai aranyérem lenne az.

Sőt, a fiúk közt is elindultam, hogy minél többet tudjak horgászni és sokkal többet fejlődni, mert igazából úgy érzem, hogy a fiúk közt tudok igazán jól fejlődni, sokkal többen vannak, sokkal jobban hasonlít egy férfi verseny egy világversenyhez, ahol mondjuk van 80-90 nő. A fiúk közt tudok versenyezni, mert sajnos egy női országos bajnokságon csak tizenpáran vagyunk, tehát sokkal jobb a fiúk közt abból a szempontból, hogy fejlődjek a versenyzésben.

Nekem fizikálisan nagyon nehéz is velük horgászni, meg nyilván én kevesebbet horgászok, mint ők, tehát sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, főleg azok a férfiak, akik ezt versenyszerűen, profi szinten űzik, tehát nőknél kevés az, aki annyit üljön a vízparton, mint azok a fiúk, akik tényleg ezt úgy csinálják, hogy ez az életük, és csak ezt csinálják. Tehát nyilván ezért ők sokkal tapasztaltabbak és ügyesebbek, erősebbek fizikálisan, és ezért tudok köztük fejlődni, úgy érzem.

Én például tavaly indultam egyedül ők itt a férfi mezőnyben, és mindenki nagyon kedves volt velem, és nem éreztem azt, hogy most engem esetleg lenéznek, mert lány vagyok, mindenki próbált segíteni, és mindenki pozitív volt velem, és így támogatott, hogy induljak, pedig tényleg aggódtam, hogy mondom, hogy fogják elfogadni, hogy én ott ülök, de teljesen pozitív volt nekem az, hogy fiúk közt horgászok.

Ő tud nekem segíteni, tehát háttérben, szakmailag, mindenhogy, tehát a versenyzésemet abszolút megérti, a problémákat, és az ember tud segíteni, ahogy én is értem azt, hogy mondjuk, ha egy versenyre megy, akkor hogy érzi magát, miket él meg a verseny alatt, és így talán tudom jobban támogatni már most így kapcsolatilag is. Úgyhogy mindkét szempontból úgy gondolom, hogy ez jó, mert itthon a házaséletünkben is tudunk magáról a hobbinkról beszélgetni, magáról a versenyzésről, tudok én is neki tanácsot adni, ő tud nekem tanácsot adni, meg hát a vízparton is szakmailag is látunk a pályán. Tehát mindkét szempontból ez szerintem egy jó szimbiózis.

Ilyenkor a gyerekekkel együtt el szoktunk lépni melegebb égtájakra, és akkor pergetni szoktunk, ami a hobbink, és akkor ott nincs versenyzés, azt élvezzük, kevés a cucc, elrepülünk, melegben vagyunk, és horgászunk ott is, de az tényleg a hobbi része.

Hát még nem annyira szeretnek például versenyekre járni, tehát ott úgy annyira nem élvezik a versenyzést, egyelőre még sokkal izgalmasabb nekik lovagolni menni vagy teniszezni, de tudnak például már horgászni, tehát egy sneciző bottal egyedül tudnak csalizni, tudnak egy snecit fogni, le tudják akasztani a halat, de a versenyzés még nem érdekli őket, de maga a horgászat egyébként talán egyre inkább a nagylányom, ő 11 éves, ő például pergetni szeret...Szerintem amikor majd kicsit nagyobbak lesznek, akkor majd lehet lesz kedvük, de egyelőre versenyezni nem akarnak, maga a horgászat az érdekli őket, szeretnek kint lenni a természetben.