Kökény Beatrix: „A boldog házasság többet ér minden olimpiai aranynál”

Kökény Beatrix és Imre Géza lassan két évtizede élnek boldog házasságban. Egyikőjüknek sem jött össze pályafutása során az olimpiai arany, s talán éppen ez hozta őket még közelebb egymáshoz. A Ferencváros korábbi irányítója nem távolodott el a kézilabdától, sokkal több lehetőséget adna a fiatal játékosoknak és csökkentené a légiósok létszámát is a hazai pontvadászatokban. Interjú.

- Viszonylag régebben vonult vissza a profi kézilabdázástól, mivel foglalkozik mostanában?

- Ennek most már 16 éve, de a kézilabda maradt a fókuszban, nem távolodtam el a sportágtól. Idén nyártól kicsit mást csinálok, mint eddig, ugyanis edzősködésbe kezdtem, a Ferencváros 2003-as és 2004-es születésű fiú csapatával foglalkozok

Elek Ábellel

karöltve. Azért vagyunk ketten, mert nekem nincs edzői papírom, ő meg elég ifjonc, így egy kicsit mentorálom is. Most ez az új „hobbim”, a legújabb kihívás az életemben.

- Igazán nem szeretnék régi sebeket feltépni, de karrierjének egyik legfontosabb momentuma a Sidneyben elveszített olimpiai döntő volt. Nagyon gyakran vonnak párhuzamot férje, Imre Géza riói fináléjával, ahol viszonylag nagyobb előnyről bukta el a sorsdöntő összecsapást, mint Önök a dánok ellen. Szoktak erről beszélni?

- A családban három olimpiai ezüst és három olimpiai bronzérem van. Úgy látszik, hogy a sors nem akarta, hogy bármelyikünk is olimpiai aranyérmes legyen, nehogy véletlenül az egyikünk erősebb legyen a másiknál. *-* A viccet félretéve, szerencsére nagyon boldog és kiegyensúlyozott házasságban élünk, ez pedig többet ér minden olimpiai aranynál. Van két szép gyermekünk, nagyon boldogok vagyunk együtt.

- A gyerekek is a sportpályán viszik tovább majd a családi hírnevet?

- Mindkét gyerekünk kézilabdázik, Bence, a fiunk 15 éves és balkezes, akárcsak az édesapja. Még hat éves sem volt, amikor már nyaggatott minket azzal, hogy le akar menni edzésre, most már tizedik éve játszik, ami még így kimondva is nagyon hosszú időnek tűnik, én játékos pályafutásom alatt ennyi szezont követően már sokszoros válogatott voltam, ő pedig még nagyon is az elején tart. Sok olyan tulajdonságot örökölt tőlünk, amivel majd idővel ő is sikeres élsportoló lehet. A lányunknál kevésbé volt domináns a sportvonal, ő egy kicsit álmodozóbb, művészi személyiség, de végül ő is elkezdett kézilabdázni, viszont egyáltalán nem szerette, hogy húzzák-vonják és nem is nagyon lőtt kapura. Már azon gondolkoztam, mikor jön el az a pont, amikor meg kell neki mondanom, hogy ez nem az ő sportága, amikor beállt a kapuba, amit nagyon élvez, sőt egész ügyesen is csinálja. Jelenleg mindketten a Ferencváros utánpótlásában pallérozódnak.

- Ha már az utánpótlásról beszélgetünk, azt hiszem, állíthatjuk, hogy a magyar kézilabdázás nem épp a fénykorát éli. Hiába érünk el klubszinten viszonylagos sikereket, sem a női, sem a férfi válogatott nem kvalifikálta magát a legutóbbi olimpiára, amire a ’84-es, bojkott miatt kihagyott ötkarikás játékok óta nem volt példa. Mi lehet az oka a magyar kézilabda kisebb válságának?

- Ennek több összetevője van, de kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy a mai fiatalság nehezebben tud megküzdeni bizonyos dolgokért. Sok mindent érnek el nagyon gyorsan és szinte mindent megkapnak. *-*Ezért nagyon sokan megélhetési kézilabdázókká válnak, és nem teszik bele a szívüket-lelküket a munkába. A másik a pénzzel van összefüggésben. Nem vagyok benne biztos, hogy a sok pénz jót tesz a sportágunknak itthon, mert ezzel együtt nagyon sok légióst foglalkoztatnak a magyar klubok a szövetség különböző „szankciói” ellenére is. Nem elsősorban a top csapatokról beszélek, mert aki oda akar érni a Bajnokok Ligája döntőjébe, annak nagyon sok jó kézilabdázót kell foglalkoztatnia, de amikor azt látom, hogy a kiesés ellen küzdő, vagy középcsapatok nyolc-kilenc légióst foglalkoztatnak, az nagyon felháborít, mert a fiatal magyar játékosoknak igenis teret kell biztosítani.

- Ön 17 évesen mutatkozott be az élvonalban, nagyon hamar meghatározó játékossá vált. Elképzelhető, hogy egy 18 éves lány ma meghatározó szerepet töltsön be egy Ferencvárosban, vagy egy Győrben?

- Aki ilyen karriert fut be, mint én, annak a szerencse is kell, hogy fogja a kezét pályafutása során. Most, hogy az utánpótlásban dolgozom, A-tól Z-ig ismerem a játékosokat, és úgy látom, hogy nagyon sok tehetséges gyerek van, de valamiért egy bizonyos pont után megrekednek, és nem kapják meg azt a bizalmat a felnőtt csapatban, a top kluboknál csupán epizódszerepeket kap a legtöbb magyar lány, pedig 18-19 évesen már meg tudják mutatni magukat a legmagasabb szinten is. Lehet, hogy egy-két meccsen jobb egy idegenlégiós, de hosszú távon mindenképpen a magyar fiatalokra kellene építeni. A fiúknál egy kicsit más a helyzet, mert sokkal később érnek. Egy 20-21 éves fiú még nem biztos, hogy érett játékos, persze ott is vannak kivételek.

- Ilyen kivétel a lányoknál például a fradis Háfra Noémi?

- Háfra Noémi most mutatkozott be a válogatottba. Az előző idényben kölcsönben szerepelt az MTK-nál, s az eredeti tervek szerint nem is hoztuk volna vissza a Fradihoz erre a szezonra, de aztán Zácsik Szandra eligazolt. Én a kezdetektől fogva Noémit láttam volna szívesen Szandra helyén, de sokáig ment a tanakodás, hogy ki fogja majd helyettesíteni. Nagyon örülök, hogy saját nevelésű játékosként került oda Noémi, bízom benne, hogy nem csak ötperces játékosként számolnak vele, hanem meghatározó játékos lehet és egy év múlva már úgy beszélünk róla, mint a válogatott egyik húzóembere.

- Talant Dujshebaev, a férfi válogatott volt szövetségi kapitánya lemondását követően azt nyilatkozta, hogy a modern kézilabdához sem fizikailag, sem mentálisan nincsenek felkészítve a magyar játékosok, egyet ért ezzel?

- Ennek azért ellent mond, hogy egy nagyon kemény mezőnyben ötödik lett a junior férfi kézilabda-válogatott az U21-es világbajnokságon. Ez körülbelül olyan, mintha a lányok megnyerték volna, mert a két szakág között óriási különbség van. A lányoknál négy-öt csapat harcol a végső sikerért, a fiúknál tíz-tizenkettő. A fiúknál nagyon sok tehetséges játékost látok, mint a lányoknál, bízom benne, hogy emellé társul az akarat és az alázat és az edzők is beépítik őket a klubcsapatokba. Remélem például, hogy Győri Matyit nem csak azért vitte el a Veszprém, hogy a kispadot koptassa és hogy csak magyar bajnokikon játsszon, bár egyelőre a BL-ben még nem nagyon játszott. Nagyon tehetségesnek tartom, s ha őt is tűzben tartanák, akkor a válogatott tizenhat fős keretébe be kellene hogy férjen, s akkor egy-két év múlva meghatározó szerepet lehetne rábízni. Nagyon örültem Pick Szeged Kristianstad elleni mérkőzésének, hiszen a magyar játékosok vitték hátukon a csapatot és róluk szólt az egész mérkőzés, de nagyon örülök annak is, hogy Lékai Máté ennyire stabil teljesítményt nyújt Veszprémben. Az alap mindenképpen megvan egy erős válogatott építéséhez.

- Az utóbbi egy évtizedben nagyon felgyorsult a játék, nagyobb hangsúly helyeződött a szélsőjátékra, a gyorsindításokra. Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ma egy potenciális kézilabda-klasszisnak?

- Leginkább gyorsnak, erősnek és jó kezűnek kell lennie, de a legfontosabb az, hogy tiszta legyen a feje és legyen megfelelő belső motivációja, ezen felül lássa át a játékot. Azt tapasztalom a gyerekeknél, akiket edzek, hogy jóval előrébb tartanak azok, akik jól látnak a pályán, de erre kevesen éreznek rá. Ez egy olyan tulajdonság, amivel születni kell. Lehet persze képezni, csak nagyon nehéz.

- Jó, hogy a mentális tényezőről beszél. Fel kell tennem az unalomig ismételt kérdést: létezik az a bizonyos magyar betegség?

- Az elveszített olimpiai finálénk után még lehetett erről beszélni. Az az igazság, hogy mi egy olyan időszakban nőttünk fel, amikor nagyon féltünk a kudarctól, attól, hogy leszid minket az edző, ha hibázunk. Azóta azért bebizonyosodott, hogy ez a bizonyos „betegség” nem létezik, ilyen összeomlást más csapatoknál is lehet látni. A Sidney döntőben volt még tizennyolc perc hátra, amikor hat góllal vezettünk, de a Veszprémet nem tudjuk überelni a kilenc perc alatt leadott kilenc gólos előnnyel (nevet). Azzal a Bajnokok Ligája döntővel bebizonyosodott, hogy sem női, sem magyar betegségről nem beszélhetünk, mert azért túl sok magyar játékos abban nem vett részt tevékenyen.