Imre Géza: Rájöttem, jó életem van

A drámai körülmények között ezüstérmet nyert vívó, Imre Géza pozitívan gondolkozik a vele történtekről: a 41 éves sportoló október végén tudott először pihenni, a derékproblémája viszont továbbra is nehezíti életét. A Honvéd vívójával Rióról, pszichológiáról és a vívás helyzetéről beszélgettünk.

- A pénteki szegedi kerekasztal-beszélgetésen említette, hogy legutóbb gyermeke kézilabdameccsén járt a napfény városában. Milyen Imre Géza, amikor szülőként van jelen egy sporteseményen? Arról is ejtett szót, hogy azért látott már sok mindent vívóedzőként a szülőktől...

- Kívülálló nem tudok maradni, de instrukciókat semmiképp sem adnék, mert azt felmérem, hogy nem értek hozzá. Drukkolok, de azt is óvatosan, sokféle szülőt láttam már, nem szeretném magamat úgy viszont látni, hogy ott ugrálok a pálya szélén. Óvatosan tapsolok, néha egy-egy hangosabb gratulálás, de semmi különös. Egyszer volt egy olyan jelent, amikor

Vári Attilával

néztünk közösen egy meccset, a két fiunk egy időben együtt játszott. Én már kezdtem volna kiabálni, hogy a bíró miért úgy fújt, ő pedig nyugodtan ült mellettem. Ránéztem, hogy ő miért nem teszi ezt, amire azt válaszolta, hogy eleget idegeskedett, ettől pedig nem lesz jobb a gyerekének. Tetszett a nyugodtsága és hozzáállása, azóta én is próbálok csendben lenni és nyugodtnak maradni, már amennyire egy szülő nyugodt maradhat ilyenkor.

- Az egyik legeredményesebb sportág volt Rióban a vívás, csak az úszók nyertek több érmet a legutóbbi olimpián, mint a vívók. Ön szerint minek tudható be a vívás sikere?

- Vívásban nem lehet elfelejteni a szerencse kérdését is, de úgy érzem, jó munka folyik a különböző szakágakban és a szövetségben is. Összeállt egy komolyabb csapat, jó az irányítás, jó irányba halad a magyar vívás. Nem lehet elmenni szó nélkül a résztvevők mellett sem, mert most mindenkinek kijött a lépés. A körülmények is sokat javultak az utóbbi időben, sok mindennek össze kellett állnia ehhez, olyan csapat volt közvetlen a vívócsapat mellett is, ami tudta segíteni a felkészülést, nem nagyon tudok mondani olyat, amit ne kaptunk volna meg. Ennek a sok tényezőknek tudható be, hogy így kijött a lépés. Ez nem azt jelenti, hogyha következőleg mindent így összerakunk, akkor ugyanígy fog sikerülni, de ez most egy jó garnitúra volt, sikerült majdnem mindenkiből a maximumot kihozni.

- Korábban portálunknak Szekeres Pál, olimpiai és paralimpiai bajnok azt mondta: ha egy magyar vívó belép a terembe, akkor a világ összesúg a háta mögött. Tényleg van respektje a magyar vívóknak az ilyen versenyeken is?

- Ezt inkább a felsőbb nemzetközi vezetésnél hallottam vissza, kérdezték a mi vezetőinket, hogy minek volt köszönhető ez a jó szereplés, gratuláltak is sokan a magyar vezetésnek. Vannak nagyobb vívónemzetek is nálunk, ami azt jelenti, hogy nagyobb országoknak nagyobb merítési lehetőségeik vannak, azaz felmerült, hogy viszonylag kis országként hogy tudtunk ilyen jól szerepelni. Azt is éreztem, hogy volt olyan vívó, aki hiába a világ egyik legjobbja, amikor ellene vívtam, kicsit remegett a keze, volt benne bizonytalanság. Biztos van valamilyen presztízsünk. Szűkebb hazámban, a párbajtőrben is úgy érzem, hogy ez már kezd kialakulni, vagy már ki is alakult. Vannak csapatok, akik kifejezetten nem szerették volna, hogy kijussunk, ez a vancouveri kvalifikációs világbajnokságon ki is jött, ahol összefogtak páran ellenünk. Ennek ellenére sikerült, ennek persze voltak, akik nem örültek, de a franciák tapsoltak nekünk, amikor kijutottunk. Van egy becsületes presztízsünk, ez egy jó érzés.

- Egyfajta extra motivációt, dacot váltottak ki a Vancouverben történtek a csapatból?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól, hogy a harmadik helyért az ukránokat győztük le, akik a legfőképpen szerettek volna tenni erről. Azt is mondom, ugyanakkor valahol megértem őket, tényleg inkább egy lekötelezett ország legyen kint, mint egy kellemetlen, jó vívókból álló Magyarország, ha az ő helyükbe képzelem magamat, akkor, ha nem is ennyire nyíltan, mert ez nem volt szimpatikus, ahogy ezt csinálták, de valahol érthető volt, hogy nem szerették volna, ha egy jó csapat kikerül. Rá is faragtak erre.

- Ott volt már az 1995-ös világbajnokságon, de bronzot szerzett az 1996-os atlantai olimpián. Mennyit változott a vívás ez alatt a két évtized alatt, milyen irányba mozdult el a sportág? Nehezebb ma nyerni, mint korábban?

- Most már inkább a fizikum kezd el dominálni, nagyon sokat feljöttek fizikálisan. A technika egy kicsit kezd háttérbe szorulni, 20-30 éve abszolút a technika dominált, mostanra a fizika teljesen átvette a szerepét. Ez nem jelenti azt, hogy ettől könnyebb vagy nehezebb lesz, csak másabb a vívás. Vannak versenyzők, akiket akkor is nehéz lett volna megverni és most is. Mindig erős a mezőny, egyre szélesedik a párbajtőr mezőnye is, az összes földrészről ott vannak a versenyzők, sajnos az én példám is alátámasztja ezt, ahol Dél-Korea nyerte az olimpiát. Párbajtőrben az előző olimpiát Venezuela nyerte, olyan országok is oda tudnak kerülni, amire azt mondanánk, hogy nincs is hagyománya a vívásnak. Komoly fejfájást okoznak eddig lesajnált országok is, egyre több jó vívó van, ilyen szempontból nehezebb ma nyerni.

- Korábbi interjújában említette: lassan ki lehet tenni a megtelt táblát a Honvéd vívótermére, rengeteg gyerek kezdett el vívni. Lehetnek az ország más pontján is ilyen zsúfolt termek, avagy mennyit profitálhat az olimpiából a vívás?

- Más klubok edzőivel beszélgettem, mindenhol azt mondták, ha nem is teltek meg, de közel állnak ehhez, sokan jöttek le, ez köszönhető az olimpiai szerepléshez. Ez mindig is így volt,

Nagy Tímea

aranyánál sok lány jött le, majd

Szilágyi Áron

sikere után miatta is sokan elkezdtek vívni. Most azzal, hogy több fegyvernem is meg tudta mutatni magát, mindenhol nagy az érdeklődés. Ez most egy nagy felelősség, ezt a sok gyereket bent is kell tartani a teremben, ez egy nagy kihívás, bízom benne, hogy ennek is meg tudunk felelni. A közvetlen utánpótlásban is reménykedem, hogy a következő olimpiákon is tudunk jól szerepelni, ami nem lesz egyszerű, de többször bizonyítottuk, hogy ezt mondtuk előtte, de mégis sikerült jó eredményt elérni.

- Jut ideje a pihenésre? Két hónap telt el az egyéni ezüst és a csapatban szerzett bronz után.

- A mostani hosszú hétvége volt az első olyan alkalom, amikor három napot egymással el tudtunk tölteni. Eddig tényleg rohangálással telt az idő, sok meghívásom van, próbálok ott lenni mindenhol, ebből kifolyólag keveset látnak otthon, de talán ez egy kicsit csökkenni fog.

- Hogy van a dereka, milyen komoly ez a sérülés?

- Napi szintű problémát jelent ez, most nemrégen voltam orvosnál. Ahogy itt beszélgetünk, akkor is figyelnem kell rá. El kell kezdenem gyógytornára járni, ez egy kicsit komolyabb sérülés, mint amire számítottam.

- Visszatérve a kerekasztal-beszélgetésre: mekkora jelentőséget tulajdonít a pszichológiának, a mentális felkészültségnek, erőnek a sportban?

- A vívás nagy része fejben dől el, itt nem csak az asszók lezajlására gondolok, hanem a körülményekre is, de akár az asszón belül is szó lehet erről, ez magától nem jön az embernek, ritka az a nagy tehetség, akinek semmilyen segítségre nincs szüksége. Ha valakinek nagyon nagy mázlija van, akkor az edzője alkalmas erre. Ma már megnövekedett ennek a jelentősége, komoly szakemberek foglalkoznak ezzel, az ő segítségüket mindenféleképpen igénybe kell venni. Nem csak a vívásra vonatkozik ez, a többi sportágról is elmondható, hogy már nehéz pszichológus nélkül a nemzetközi élmezőnybe bekerülni. Fordítani kell rá időt, de nem szabad túldimenzionálni sem, az embernek önmagát is oda kell tennie. Szerintem egy kis csapatnak kell összeállnia ehhez, ebből lesz remélhetőleg jó eredmény.

- Az olimpia legfájóbb emléke az ön ezüstérme, egyetlen tusra volt az aranyéremtől. Úgy tűnik azonban, mégis megtalálta a szépet ebben, hiszen saját bevallása szerint is fehéraranyat nyert, nem pedig ezüstöt. Pozitívan gondolkozik az élet más területén is?

- Néha hajlamos vagyok a pesszimizmusra, de általában az élet pozitív oldalát szeretem látni és élvezni. Az olimpia után másnap leültem saját magammal, és átbeszéltem a dolgot. Azon gondolkoztam, hogy lehet búslakodni és sokáig sírogatni, de valahol megtaláltam a szépségét a dolognak, majd belegondoltam abba, hogy hányan cserélnének velem, hogy egyáltalán kint legyenek az olimpián, vagy ott érmet szerezzenek, még ha az egy ezüst is, és ekkor rájöttem, hogy még sincs olyan rossz dolgom, itthon van egy kedves, szerető családom. Persze néha elszomorodom az ezüst miatt, de ettől függetlenül úgy gondolom, nekem inkább örülnöm kell ennek, szerencsés vagyok, hogy jó életem van, nem szerettem volna, hogy ebbe az elvesztett asszóba lelkileg tönkremenjek, vagy tönkremenjünk, mert ekkor valószínűleg másokat is rántottam volna magammal. Maximum akkor kell a negatívumra gondolni, ha tanulni szeretnénk belőle, mert a vereségből lehet a legjobban tanulni, így próbálom feldolgozni ezt.

- Hogyan telnek most a mindennapok, hiszen a versenyeket tekintve szünetet tart.

- Délelőttjeim iskolák és rendezvények látogatásával telik, délután edzést tartok a gyerekeknek. Reggel és este találkozom a családdal, hétvégente pedig valamelyik gyerekemnek van meccse, többnyire arra szoktunk elmenni. Most ez nem volt, egy kicsit tudtunk pihenni, a következő napok majd edzősködéssel telnek, majd el kell kezdenem a gyógytornát, amire időt kell szakítanom. Ez nehezen besűríthető, de mindenféleképpen meg kell tennem.