A 2010-es vb döntőjét Spanyolország játssza Hollandiával. Az elődöntőben alulmaradt együttesek, Németország és Uruguay a harmadik helyért csaptak össze, s egy igazán izgalmas találkozón lett Európáé a bronz. A találkozót Protity Sándor, a Tisza Volán SC UEFA „A” licences edzője elemzi.Uruguay – Németország 2-3 (1-1). Bronzmérkőzés, Port Elizabeth, Nelson Mandela Bay. Vezette: Benito Armando Archundia Téllez (mexikói). Uruguay: Muslera - Caceres, Godín, Lugano, Fucile - Cavani (Abreu 88'), Arévalo, Pérez (Gargano 76'), M. Pereira - Forlán, Suarez. Szövetségi kapitány: Óscar Tabárez. Németország: Butt - Aogo, Mertesacker, Friedriech, Boateng - Schweinsteiger, Khedira - Jansen (Kroos 81'), Özil (Tasci 90'), Müller - Cacau (Kießling 73'). Szövetségi kapitány: Joachim Löw. Gólszerzők: Müller (18'), Cavani (28'), Forlán (51'), Jansen (56'), Khedira (82') Az „uruk” akarnak valamit! – gondoltam bombaerős, talán a legjobb összeállításukat látva. A németek csapata viszont foghíjas, de, hogy ők is a bronzért jöttek, és nem levezetni, abban is biztosak lehettünk. Naná, hiszen a világ legjobb csapatainak a küzdelmében a dobogón állni… vagy mellette, az nem ugyanaz az érzés. Az uruguayiak a mérkőzés elején mégis enerváltnak, pontatlannak tűntek. Vajon miért? Fáradtak, nem tudnak már megfelelően a játékra összpontosítani? Véleményem szerint a válasz a németek játékában keresendő, akik teljes mértékben rá tudták erőltetni akaratukat a kékekre. Szédületes sebességgel játszottak, pillanatok alatt három támadó (a labdát birtokló játékoson kívül!) ellenállhatatlanul rohamozta a dél-amerikaiak kapuját. A németek a mérkőzés alatt mindvégig kitartottak a 4 – 2 – 3 – 1 –es felállási formánál, az uruguayiak viszont labdaszerzés előtt 4 – 4 – 2 –vel próbálkoztak, támadásaikhoz viszont igyekezetek 3 – 4 – 3 –ba szerveződni, de igazán lazán értelmezve mindezt. Egy német gól és 25 perc kellett, hogy felébredjenek Tabarez fiai, innentől lett igazán jó a meccs! A felezővonalnál történő szerelés után mintaszerű „félkontra” eredményezte az egyenlítő gólt. Mindkét kapu elé egyforma arányban (és gyakran) érkeztek a csapatok. A labdabirtoklási arány is teljesen kiegyenlítődött, folyamatos volt a játék. Suarez helyzeténél láttam bizonyítottnak, hogy a védelem széléről mennyire hiányzik Lahm, az őt helyettesítő Aogo nem először követett el helyezkedési hibát. Fogjuk a mostoha időjárásra, hogy a támadások befejezései pontatlanná váltak (az első félidő végén valóban nagyon zavarónak tűnt a szél kavarta sűrű esőzés)! A második félidőt az elsőhöz képest sokkal jobban kezdte Uruguay, ahogy a német védelem egy pillanatra is statikus állapotba került, máris lendülettel törtek be mögéjük és kerültek helyzetbe. Éppen azon gondolkodtam, mi Uruguay sikerének titka? Úgy gondolom az, hogy minden poszton remek, egyénileg is kiváló játékosok alkotják. És ekkor jött Arévalo pazar alakítása után Forlán élményszámba menő gólja! Jól gondolkodtam! …Aztán rá kellett jönnöm: tévedtem… a kapus poszton… nem az igazi az uruguayi megoldás… egyenlítettek a németek. Ez a mérkőzés nem Schwejni meccse volt! Több ütemtévesztés, sok eladott labda, körülményeskedés jellemezte a németek eddigi húzóemberének játékát. Kifejezetten az idegi fáradtság jelei ezek. A második félidőről elmondható, hogy ezt nevezik nyílt sisakos játéknak! De sok meccsből hiányzott ez eddig! Nyolcvan perc elteltével az is kiderült, csocsóban a németek a jobbak – Khedira góljánál először a bábuként szemlélődők között ide-oda pattogott a labda, Forlánnak viszont a kapufa sem segített. Komolyra fordítva a szót, a végére az uruguayiak szélső védekezése szétzilálódott, a hajrá a németeké volt. A mérkőzés összességében kiegyenlítettnek mondható, így a német győzelem kapcsán Lineker klasszikusát tudnám idézni, de nem teszem, mert már közhely.
