Miskolczi József: Tanítani kell a focit – és építsünk pályákat!
2010. május 23., vasárnap
Egy legenda. Azt hiszem, e fogalom méltán párosítható Miskolczi József neve mellé, hiszen ő az, aki több mint negyven éve ül ugyanannak a csapatnak kispadján mint edző, ráadásul különlegesebbnél különlegesebb taktikai húzásaival hökkenti meg ellenfeleit. A szegedi foci ünnepén a SZEGEDma.hu a szegedi labdarúgás díszpolgárává avatta a matematikus-labdarúgóedzőt.– Mikor is kezdődött? – Ha a futballra gondol, akkor az még egészen gyerekként, Gyulán két NB II-es csapat volt, s én a DAC-ben kezdtem focizni. – Az edzősködésre gondoltam. – 1968-ben alakul meg a főiskolai klub, a Szegedi Tanárképző Főiskola csapata, melynek először intézője voltam, majd mikor az edző kilépett, „rám szakadt” az egész csapat, így 1969-től én irányítom a szakmai munkát. – Tudja, hogy ezzel talán világrekorder is, hiszen nem sok olyan edző lehet a világon, aki megszakítás nélkül több mint 40 éve (idén már 41) ül ugyanannak a felnőtt focicsapatnak a kispadján? – Nekem ez egy igazi szenvedély. Gyerekkoromban a legkedvesebb sportom volt a labdarúgás (persze még most is), de mindent szerettem és szeretek, ami játék. Sok sportágat űztem, az asztalitenisz például annyira ment, hogy a későbbi világbajnokot, Berczik Zoltánt többször is megvertem. – Ezek szerint ön a mozgás szeretetét akarja átadni tanítványainak a labdarúgáson keresztül? – Így van. Én azt szeretném elérni tanítványaimmal, hogy ha végeznek, a sport, a mozgás szeretete örökre a szenvedélyük maradjon, ahogy nekem is. Nemcsak profi játékosok kellenek a fociba, hanem vezetők, támogatók, sőt, épp őrájuk van most a legnagyobb szükség, hogy a honi futball felemelkedhessen. Az rendben van, hogy akadémiák, sportiskolák alakulnak, de a vezetők adott esetben nem biztos, hogy onnan fognak kikerülni. Az én csapatomban játszanak jogászok, közgazdász-, orvostanhallgatók, akik lediplomázva később a futball támogatóivá válhatnak, mert megszerették a sportágat. Hazatérnek a saját városukba, és mondjuk a helyi klub vezetésében vállalnak szerepet. – Akkor ez a recept a focink feltámasztásához: a focisták mellé a vezetőket is kinevelni? – És pályákat építeni. Tudja például, hogy Európa egyik legmodernebb pályája volt a SZAK-pálya Újszegeden? Alá volt csövezve, mint a tetőcserép, olyan formájú cserepeket tettek a pálya alá. Ez a 1900-as évek elején nem volt kis teljesítmény. Csak a tankok a háború idején tönkretették. – Akkor tehát, ha a fenti két problémát megoldjuk… – És egy harmadikat is: a fiatalokkal megismertetni a focit, rászoktatni őket a labdarúgásra. Eddig még nem tudták elérni a labdarúgásunk vezetői, hogy az általános iskolás testnevelési tantervben benne legyen a labdarúgás elemeinek oktatása. Már a küzdősportoké is benne van. Az iskolai testnevelésnek kulcsszerepe van a magyar labdarúgás felemelkedésében. – Híres volt különleges taktikai „húzásairól” is. – Én egész életemben matematikát tanítottam, és a labdarúgásban is vallom, hogy szükség van gondolkodásra. – Mondana néhány példát? – Például volt két kapusom, akik mezőnyben is jól játszottak, és én a mezőnyjátékos helyett behoztam a tartalékkapusomat, a kezdő portást pedig kiküldtem a lehozott mezőnyjátékos helyére. Ez kellőképpen megzavarta az ellenfelet. Mondok egy másik esetet. Nálam minden egyes játékosnak tudnia kell minden poszton játszania. Sokszor csináltam azt, hogy tizenöt percenként váltottam a csapat felállásán, a csatár hátrament védőnek, a védő pedig előre jött támadónak, a középpályások is helyet cseréltek. Hasonlóan forogtunk, mint a röplabdában. Egy időben pedig nagy divat volt a háromcsatáros játék, én pedig csak két szélsővel mentem ki. A középhátvéd, beállós kihúzódott oldalra, aztán intettem, és bementek középre a szélsőim centernek. Ez a taktikám is okozott meglepetést.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.