Sakk, technika, állóképesség: Vajda Attila mattot adott a világnak

Zsúfolt napjai vannak mostanság Vajda Attilának. A szeged-szőregi „kenukirály"

- aki hazánk első olimpiai aranyát szerezte a pekingi játékokon

-

parolázott az önkormányzati miniszterrel, a megyei önkormányzat vezetőivel, elvégezte a Pick Szeged első hazai bajnokijának kezdődobását, chatelt a Nemzeti Sport Online olvasóival, és számtalan egyéb meghívásnak is eleget tett. Közben a SZEGEDma.hu-ra is szakított másfél órát. Beszélgetésünkből nemcsak a pekingi győzelem kulisszatitkaira derül fény, de a Démász-Szeged klasszisának a magyar sport jelenlegi helyzetéről alkotott véleményét is megismerhetik olvasóink.

- Sokat változott a versenyzése az évek során: annak idején, mikor az athéni olimpián igazán berobbant a világelitbe 1000 méteren, ellenállhatatlan hajrájával hívta föl magára a figyelmet, tavaly úgy lett világ- és Európa-bajnok, hogy gyakorlatilag végig a hátát nézte a mezőny, most pedig nagyszerű erőbeosztással, négy, tizedre azonos 250 méterrel lepte meg az ellenfeleket. El is fogytak ön mellől a legvégére...

- Igen, hál' istennek még a második helyen beérő, egyébként címvédő spanyol

David Calnak

is adtam két és fél másodpercet a célban. Edzőmmel,

Vécsi Viktorral

régóta próbálkozunk hasonló pálya felépítésével, s rendkívül boldog vagyok, hogy először épp az olimpiai döntőben sikerült megvalósítanom a tervemet, így életem legnagyobb győzelmét arattam, s pályafutásom legélesebb meccsét nyertem meg azzal, hogy magam mögé utasítottam Calt. Az előfutamok alapján egyébként biztos voltam benne, technikai és taktikai szempontból csak ő lehet rám veszélyes.

Thomas Hallt

, a bronzérmes kanadai srácot is jól ismertem, láttam Szegeden evezni, tudtam, két világkupát is nyert utána 1000 méteren, de éreztem, a napról napra változó időjárási körülmények nem tesznek neki jót.

Vissza kellett fognia magát

- Sík Mártonnal beszélgettünk a Maty-éren még az elindulást megelőzően, ő azt mondta, nagyon igazságos a pekingi evezőspálya, hiszen szélesek az egyes sávok, ráadásul a szervezők komoly távolságot is hagytak a parttól, így nem fordulhat elő az, ami Sydneyben megtörtént, hogy a viharos szél és a nagy hullámzás teljesen felborítja az erőviszonyokat. Önök is a középső pályákon mentek Callal, ezek szerint nem kellett attól tartani, hogy valaki a surranópályákon meglepetést okoz?

- Nem, a szervezők dicséretére legyen mondva, olyan pályát építettek ki, mely mindenkinek egyenlő feltételeket teremtett, s ahol valóban a tudás, nem pedig az esetleges szerencse számított. Ráadásul a mi döntőnk idején a szél is alig fújt, ideálisak voltak tehát a versenykörülmények. Az 1000 méteres finálék alatt éppen ezért is nagyon sokan vállaltak fel a rajttól kezdve óriási tempót, aztán volt, aki bírta, mások pedig kevésbé...

- A kenu egyesek 1000 méteres döntőjében az üzbég Menkov vállalta fel a nyúl szerepét, az elején vagy másfél hajónyi előnyre tett szert. Nem gondolkodott azon, hogy mihamarabb utána kellene eredni?

- Hú, dehogynem, bevallom őszintén, szabályosan vissza kellett fognom magamat, de sikerült megőriznem a nyugalmamat, s betartani az előzetesen kidolgozott taktikát. Sokat segített, hogy Vécsi Viktorral már idehaza, Szegeden felkészültünk a hasonló szituációkra: két pesti kenus,

Mike Robi

és

Tóth Marci

segítségével szimuláltunk olyan helyzeteket, hogy valaki elhúz az elején, én pedig megyek a saját tempómban, s a végére utolérem, majd lehagyom. De kicsit visszakanyarodva az első kérdéséhez, tudtam, hogy most nem leszek képes ellépni az elején, idén nem úgy készültünk, hogy élről nyerjem a versenyeket.

- Ha már a felkészülésnél tartunk, az átlagos néző számára úgy tűnhet, a legtöbb sportágban egyre inkább a fizikum dominál, egyre kidolgozottabbak a felsőtestek, egyre vaskosabbak az izmok. Más jellegű edzésmunkát jelent ez?

- Ami a kenuzást illeti, véleményem szerint éppen ellenkező előjelű folyamat zajlott az elmúlt időben: míg régebben inkább a sportág fizikai oldala dominált, mára inkább a technikára helyeződött át a hangsúly. Természetesen a fizikai felkészítés végig jelen van az edzésmunkában, a legkomolyabb futás-, úszás- és konditerhelést télen kapjuk, de a vízre szállást követően is megmarad a speciális technikai erőfejlesztés. Ezek az újabb típusú hajók azonban már nem engedik meg a túlságosan izmos testeket, a túl nagy súlyt. Persze vannak még olyanok, akik inkább erőből próbálnak evezni, de ők nemigen érnek már oda a legjobbak közé. A hajótípushoz igazított, jól felépített technika és az állóképesség határozza meg, ki rúghat labdába 1000 méteren. Egy igazán jó edző egyébként éppen a technikai mozgások alapján képes megítélni, ki milyen állapotban van. Vécsi Viktor végig azzal nyugtatott Pekingben, hogy technikailag sokkal jobban össze vagyok rakva, mint a többiek, s hál' istennek be is jött, amit előre megjósolt.

Aki leáll, annak vége

- Mennyire fejleszthetők, taníthatók egyébként ezek a technikai mozgások, illetve mennyiben szükséges egyfajta eredendő tehetség ahhoz, hogy valaki jó kenus legyen? Azért kérdezem, mert az olimpikonok Klauzál téri köszöntésekor Vécsi Viktor azt mondta, mikor annak idején jelentkezett nála, egy hét alatt látta, hogy önből nagy bajnok lesz...

- Fontos a tehetség, hiszen alkatilag is képesnek kell lenni az adott hajótípushoz szükséges technika elsajátítására, de ez alapvetően olyan 2 százalékot tehet ki a sikerből. Az élsport ezen a szintjén 48 százalék a szorgalom - a rengeteg lemondás, az edzéseken való maximális hajtás, erőbefektetés -, 50 százalék pedig a mentális tényezők szerepe. Fejben kell igazán ott lenni a nagy versenyeken, négy perc tökéletes koncentrálással, higgadtan kell felépíteni a pályát. Úgy kell ezt elképzelni, hogy mikor a vízen siklunk, minden egyes húzást végiggondolunk, előre megszerkesztünk fejben, ráadásul készen állunk arra, hogy azonnal reagáljunk, ha valamiféle döntő jelentőségű változás történik a verseny lefolyásában. Tudom, kicsit hihetetlenül hangzik, de a kenuzás gyakorlatilag egy fizikai sporttal vegyített sakkmérkőzés.

- Rendben, de abban az 50 százalékban, amit a mentális tényezőknek tulajdonít, nyilván a motivációnak is komoly szerep jut. Most, amikor 25 éves korára olimpiai, világ- és Európa-bajnoki arany is a tarsolyába került, hogyan lehet majd újra és újra felépíteni a győzni akarást?

- Nagyon egyszerű a válaszom: úgy kell kezelni a dolgot, hogy a „mindent elértem" tudata csak egy állapot, mely az olimpia végétől addig tart, míg el nem kezdődik az őszi felkészülés vagy az új naptári év. Onnantól kezdve ez már csak múlt. Gondoljon bele, az olimpiai aranyamnak ma még komoly a hírértéke, de január 1-jétől már új évet írunk, új szenzációk jönnek, nekem pedig mennem kell tovább előre. Ha valaki megáll, azonnal vége. Olyan ez, mint az autógyártás: 1989-ig a Ladák csúcsmodellnek számítottak Közép-Európában, aztán hiába jöttek be a nyugati autók, a Lada sokáig nem változtatott, aztán már senkit sem érdekelt. Mikor tavaly Eb-t és vb-t nyertem, akkor is december 31-ével lezártam az évet, s azt mondtam: innentől kezdve csak az olimpiai lebeg a szemem előtt, mert olimpiai bajnok akarok lenni!

Célkeresztben a londoni dupla-dupla

- Mi most az új kihívás? Címvédés Londonban 1000 méteren, vagy nagy győzelmek 500 méteren is?

- Mindkettő. Szeretném négy év alatt felépíteni az 500 métert az 1000 mellé, most még nem bírtam el a két számot sem mentálisan, sem fizikálisan. Ez komoly kihívást jelent számomra, de idén is mutattam olyan jeleket mind a szegedi világkupán, mind az olimpián, hogy van fantázia számomra a rövidebb távban is. Nem tagadom, lehetnek hanyatlások is a következő években, a fő cél, hogy 2012-re mindkét számban versenyképes legyek. És igen, rendkívüli mértékben motivál, hogy megvédjem majd Londonban az 1000 méteren szerzett aranyat, hiszen eleddig csak egy embernek sikerült ez a fajta duplázás. Én akarok lenni a második!

- A rengeteg különböző felkérés és protokolláris esemény között jut ideje pihenésre is?

- Számomra a pihenés szó egészen új értelmet nyert. Őszintén mondom, ekkora felhajtásra nem számítottam, de a legtöbb helyre örömmel és szívesen megyek el. Ami problémát okoz, hogy sok esetben nehéz ezeket összehangolni - ez persze a menedzserem feladata -, illetve a rengeteg szellemi tevékenység mellett nem nagyon tudom kielégíteni a mozgásigényemet. Hiányzik az evezés, a kocogás, a biciklizés. Mostanában jobbára csak utazom, ülök, beszélek.

- Ez sem megy olyan rosszul...

- Persze, nincs is ezzel gond, szeretek beszélni, csak a koncentrációt nehezíti meg, hogy a terhelés eltolódott a szellemi megterhelés irányába, mozogni meg alig marad időm. Múlt héten Moszkvában vettem részt egy bemutató jellegű versenyen, ott is több volt a protokoll, mint az evezés. Persze tavalyhoz hasonlóan ismét nagy élményt jelentett a Moszkva folyón evezni, s már a szervezés is fejlődött, hiszen legalább leállították a hajóforgalmat - tavaly akkora hullámok dobálták a hajót, hogy szinte halálfélelem kerített hatalmába.... 200 méteres sprintet mentünk most is, két előfutamot rendeztek négy-négy versenyzővel, nem sokkal maradtam le a fináléról.

- Elcsípte viszont hazaérkezvén az egyetemi tanévnyitót, ahol Pro Universitate díjat kapott a Szegedi Tudományegyetem vezetésétől. Úgy hírlik, ősztől fogorvostan-hallgatóként folytatja tanulmányait. Készülhetnek már az érdeklődő páciensek, hogy néhány év múlva magánrendelőt nyit a belvárosban?

- Á, ott azért még nem tartunk, az viszont egyértelmű számomra, hogy gondolnom kell az aktív pályafutásom befejezése utáni időkre is, ezért iratkoztam át a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar egészségtan-testnevelés szakáról a fogorvoskarra. Olyan szakot, szakmát kerestem, ami érdekel, s amiben később is van lehetőség, hiszen bár olimpiai bajnokként 35 éves koromtól állami életjáradékot kapok, ez csak egy része lehet a majdani egzisztenciámnak. Nem várom el, hogy bárki is azért alkalmazzon majd, mert sikeres sportoló voltam, szüleimtől azt tanultam, hogy amit el akarok érni, azért keményen meg kell dolgoznom. Ezt fogom tenni, ahogy az időbeosztásom, a felkészülés, a versenyek engedik, igyekszem minél több időt és energiát fordítani a tanulásra. Az egyetemi kitüntetés, az SZTE vezetésének megbecsülése is komoly ösztönzést jelent számomra a tanulmányaimat illetően.

Honnan jövünk, merre tartunk...

- Már az olimpia alatt megindult idehaza a vita, válságban van-e - s ha igen, miért - a magyar élsport. Ön - akár a vártnál gyengébb pekingi szereplés tükrében - hogyan vélekedik erről?

- Nézze, egy rendkívül összetett kérdés. Először is hadd szögezzem le, nem szeretek politizálni, hiszen az élsporttal nem fér össze a politika. Úgy érzem, az ország méretéhez, lehetőségeihez mérten kell értékelni a kisebb sikereket is. Az én véleményem szerint az elmúlt olimpiákon teljesítettünk 300 százalékot, most kerültünk a helyünkre. Ugyanakkor azt is el kell mondanom - hangsúlyozva, hogy nem egyik vagy másik párt mellett, illetve ellen érvelek -, ez az ország túl kicsi ahhoz, hogy nyugati mintára építkezzen, nekünk a saját tudásunkból, adottságainkból, képességünkből kellene merítenünk, különben nincs mit csodálkozni azon, ami a gazdaságban vagy éppen a sportban történik. Fontos lenne tudni, kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk. Én a szüleimtől is ezt kaptam, ezért is versenyzem nemzeti színekben, nem politikai okokból. A sportban sem válságról beszélnék, hanem hiányosságokról, melyeket lehetne, sőt kellene is orvosolni. Szerintem itt is az lenne a helyénvaló, ha a lehetőségeinkből indulnánk ki. Ott van Kanada példája, ahol a jégkorong a nemzeti sport, a hokit minden szinten kiemelten kezelik. El tudnám képzelni Magyarország nemzeti sportjaiként a kajak-kenut és a vízilabdát...