Ahol a felhőket szinte érinteni lehet

Ezer méter magasból írok most, az Alpok káprázatos hegyvidékéről, ahol minden nap kétezer méter fölé megyek, mert onnan olyan könnyű meglátni, hogy ez a teremtett világ kinek a személyét dicséri. Ma egy szarvasmarha üldözött egy lejtőn felfelé, tegnap a világ legnagyobb jégbarlangjában túráztam. Mondtam már ezt az igazságot, hogy én sohasem unatkozom? Több mint egy kaland az életem.

Az ablakomból a környező hegyek nyári, zöldellő lankás réttengerét láthatom, mögöttük a távolban ott hatalmasodnak az örök hóhatár kegyeltjei, a sziklás meredélyek, ahonnan a fehér takaró ölelései sohasem olvadnak el. A levegő semmihez sem fogható frissessége bejárja a völgyeket és hegygerinceket is, a felhők olykor mintha csak karnyújtásnyira lennének tőlem, hisz már gyermekként is azt hittem, minden az égen gomolygó fehér folt vattacukorból van. A közelben elterülő középkori város macskaköves utcái éppúgy csábítják a szívet a sétára, mint ahogy a zord hágók szélvésszel tépázott kopár sziklás útvonalai csábítják a kipróbált pár túrabakancsokat a káprázatos kilátással ékesített magashegyi barangolásokra. Ma ezerötszáz méterről kezdtem a túrát. Ahogy a libegő óvatosan nekilódult, a napsütötte alpesi táj egyre teljesebb valójában tűnt fel a szemem előtt. Ha létezik olyan látvány, ami a figyelő befogadásának végeláthatatlan folyamát kínálja, akkor számomra a hegyvidék lenyűgöző valója mindig ezt a látványt tartogatja. Alattam a téli sípályák szerelmeseinek -némi képzavarral élve-, nyári hülthelyét láttam, amit most az ilyen magasságban még megélő vadvirágok tarkítottak. A végállomásnál kiszállva még utoljára ellenőriztem túrafelszerelésem, majd feltekintve előtűnt szemem előtt a távoli csúcs hívogatóan impozáns látványa. Ahogy eszembe jutott a szeptemberi fojtogató emlék a klinikai ágyról, úgy éreztem képtelen vagyok eléggé hálát adni Istennek, amiért ismét itt állhatok ilyen magasságban, hogy kétezer méter feletti csúcsot jelző kereszt irányába vegyem lépteimet. Körülöttem nemzetközi, eltökélt túrázók elszánt csapatai gyürkőztek neki ugyannak az ösvénynek. A számomra jobbára ismeretlen német nyelv foszlányai szálltak az erősebb szél ostromló erői alatt. Társaimat bevárva megálltam egy útkanyarulatnál, ahol egy idősebb kipróbáltabb pár két még gyermekkorú hegymászó tanonccal baktatott az emelkedőn. Megütötte a fülemet a magyar szó: Tudod Dórikám mi az abszolút biztos? Az hogy a tehén lepény nem élére, hanem lapjára esik. Ezen jót kacagott a fiatal lány majd követte az előtte haladók tempóját. Az előttünk tornyosuló kaptató első felén átlendülve egy lankásabb fennsíkra értünk, ahol békésen legelésző tehenek egy csoportjára bukkantunk a meglepő magasságban. Társaimtól kissé elmaradva tisztes távolságban pihentem meg a szarvasmarhacsordától. Arra lettem figyelmes, hogy egy osztrák túrázó óvatosan közeledik a tehéncsorda irányába, majd addig a szememnek nem látható, értékes sport túrabotot felkapva gyepről, rohan amilyen gyorsan csak tud egy mellékösvény irányába. Nem kellett hozzá sok, hogy rájöjjek: korábban ejthették el a segédeszközt, de nem igen értettem, hogy mire volt ez a nagy sietség. Mire eszembe ötlött, hogy valamivel felingerelhették a kérődző állatokat, a teheneknek se kellett több: az egyik őket védelmező szarvasmarhabika kiszemelve engem a távolból egyenes irányomba kezdett el rohanni öklelésre kész szarvait előre tartva. Mögöttem egy hegyi patak árkába estem volna, előttem pedig a meredek ösvény vitt tovább. Kissé hátráltam, de annyira erős képtelenségnek tűnt fel előttem, hogy egy magashegyi túrán egy szarvasmarha támadás áldozatává legyek, hogy ellenállhatatlan erővel kezdett el rázni a nevetés, miközben nyomomban a szarvasmarhabikával, rohanó tempóval indultam el az ösvényen. A bika egy idő után feladta a fogócskát, tekintve a maratoni táv kétes kimeneteleit, én pedig a térdemet csapkodva nevettem az lehetetlen pillanaton, miközben oda föntről többen vérfagyasztó csendben, elképedt riadalommal figyelték a jelenetet. A hosszas kemény útvonal majdnem végeztével, közel kétezer méteren, egy pihenő terasz kínált menedéket a fokozódóan erős széllel szemben. Felérve, jólesően elnyújtóztam egy fapadon és élveztem a napsugarak alig előtörő erejét, amit ilyen magasságban a szél erőssége mellett már érezni is épphogy lehet. Behunyt szemmel mosolyogtam, amikor nemzetközi hahotázást lettem figyelmes, de nem éreztem késztetést arra, hogy kinyissam szememet. Ekkor egy elejtett szó egyértelművé tette, hogy része vagyok a komikumnak, majd felkönyökölve egy hatalmas bernáthegyi kutyát láttam magam előtt, aki a túrázók elmondása alapján az imént az arcomat körbeszaglászva vizsgálta, hogy életben vagyok-e még. Végül sikerült meghódítani a csúcsot, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a hegyláncolatok végeláthatatlan sorára, az örök hóhatár feletti magaslatok birodalmára. A távolban előtűnt egy jóval lejjebb fekvő magasságban a Stolzalpe klinika. Itt mozgásszervi megbetegedéseket gyógyítanak, minden szobához tartozik egy erkély, így a magashegyi levegő mellett a napfényt is élvezhetik a gyógyulni vágyók. Széldzsekimet szorosabbra fogtam a hidegen süvítő szél, eszembe jutatta a tegnapi jégbarlang túra emlékét, de erről majd egy másik alkalommal mesélek… Kedves Olvasók! A teremtett világ szépsége egy teremtő személy valóságát tárja fel előttünk, az ő létezését és nevét dicséri minden hegyhát, vadvirágos fennsík, sziklás meredély, sűrű fenyőrengeteg, és megannyi szépség a világban. Szeretettel kívánok mindenkinek odahaza egy hűsítő hetet!