Búcsú egy szenvedélytől

A szenvedély az életünk része lenne? Mindig üldöz bennünket egy érzésben vagy egy cselekvésben, amit képtelenek vagyunk elhagyni? Mindössze tizenkét éves voltam, amikor először rágyújtottam, később ezt még rengeteg szál cigaretta követte: a szenvedélyem volt.

Mi, heves vérmérsékletű emberek, szeretjük azzal a kifejezéssel finomítani mások felé gyakran lángoló lelkületünket: szenvedélyesek vagyunk. Aztán jönnek a szenvedélynek minősülő függőségek is, amelyekből nem egyszerű a szabadulás, sőt olykor úgy tűnik, egy szélmalomharc veszi kezdetét minden felelőtlen kijelentésnél: „Én többé nem gyújtok rá”. Mások véleménye kevéssé érintett meg, de kénytelen voltam önmagam elvárásaival alkudozni, mert egy olyan akarnok természet rebellis vezére, mint az enyém, soha nem tudott volna belenyugodni egy káros szenvedély jelenlétébe. Lázadó kamasz években a legkevésbé sem érdekelt, a dohányzás hosszú távú egészségkárosító hatása. Miért is érdekelt volna? Hisz akkor még elég volt a mának élni. Emlékszem a tiszta, csillagos égboltra az általános iskolám udvarán, azon estén, amikor mi fiatalok, suli-bulit rendezve tomboltunk a tornateremben. A saját sportedzőm dobott ki rendezvényről dohányzás vétsége miatt, amit az iskolaudvar egy eldugott sötét zugában követtem el néhány renitens lázadóval az oldalamon. Évekkel később végzős gimnazistaként a város, vezető nyomtatottsajtóbeli orgánumának címlapján tartottam elegánsan a kezemben az akkori, vékonyszálú kedvenc márkámat. Épp egy barátnővel folytatott kacagó beszélgetés sodrába belefeledkezve múlattam az időt az akkori idő egyik legnépszerűbb szórakozóhelyének közepén. Az éjszakai tivornyázó fiatalság életéről készült szombat éjjeli riporthoz megkérdezésemet mellőzve, úgy vélték a szerkesztők, hogy épp megfelelnék mint illusztrációs anyag. Ez persze a hétfői megjelenést követően nagy port kavart a tradíciókat mélyen tisztelő gimnáziumon belső rendjében. Még abban az évben gyökerestül és végérvényesen megváltozott az életem. Megrázó tragédiák sorát követően, tizennyolc éves koromban hívő keresztény lettem, és már nem tudtam a dohányzásom, és egyéb káros szenvedélyeim árnyoldalait negligálni. Tehát megfeszítettem belső akaratomat, és elhatároztam, hogy nem gyújtok rá többé. Azután, miután elbuktam ebben a törekvésemben, ismét megfeszítettem belső akaratomat, és elhatároztam, hogy nem gyújtok rá többé. Ez számtalanszor megismétlődött, és rájöttem ifjú hívőként, hogy ez belső eltökéltségből, saját erőből, nem fog sikerülni. Majd imádkoztam, és másokat is kértem, hogy imádkozzanak, mert nem akarok többé cigarettázni. Egyre ritkábban és kevesebbet került elő a cigarettás doboz, de a kívánság ott élt bennem. Ha valaki rágyújtott mellettem egy szálra, már a sajt kezemben is érezni akartam azt az égő cigarettát. Külföldi kiutazásom alkalmával is megszületet bennem az elhatározás ismét, hogy ez lesz a jó alkalom, egy másik ország egy másik város, de tarthatatlannak bizonyult az elképzelésem. Kétségem sem volt benne, hogy Isten így is szeret, de azt is tudtam, hogy nem használ a szervezetemnek. Én nem egyszerűen megszabadulni akartam a dohányzástól, én arra vágytam, hogy még a kívánságát se érezzem. Elképzelhetetlennek tűnt egy finom kávé, egy minőségi bor, vagy egy pazar vacsorát követő baráti beszélgetés a cigarettázás szenvedélye nélkül. Látva az emberi korlátok végeláthatatlan folyamát, a tizenhat, - hol több, hol kevesebb dohányzással eltöltött- év sorát, tudtam, hogy vert sereget küldök a csatába valahányszor saját akaratomra hagyatkozom. Végül az imáimban már egy egyöntetű átadást tettem Isten felé, hittem, hiszem a létezését, a megváltását, és a szabadítását. Rábíztam az ügyet, és már nem imádkoztam érte. Végül lépett, nem akárhogy: csodát tett. Most lesz egy éve, hogy kimondhatom az elbizakodottnak ható kijelentést: végleg megszabadultam a dohányzástól. Nem arról teszek most bizonyságot, hogy saját akaratomat megerősítve ellenállok a cigarettának. Nem arról beszélek, hogy alázatosan azt mondom: „Dohányos vagyok, de egy éve már nem gyújtottam rá.” Nem. Arról írok, hogy úgy érzem, és úgy észlelem a cigarettát, a szagát, mint amikor még nem ismertem ezt a függőséget: az enyhe undor kerülget a füsttől. Az emlékeimben a kellemes érzelmi komponens egy kegyelmi kéz révén végleg kitörlődött. Már nem vagyok ennek a szenvedélynek a rabja. Csodák mindig is léteztek, én tudom kinek tulajdonítani őket. Természetesen én magam semmilyen körülmények között nem ítélem el a dohányzókat, hisz én magam is az voltam. Történetemet bátorításként írtam meg mindazok számára, akik szeretnék egy nap befejezni a szenvedélyüket. Kedves Olvasók! Kívánom, hogy legyen egy nagyon kellemes, barátokkal és pihenéssel töltött hétvégéjük!