Ami a jubilálás mögött van: itt két éve írok!

A mai napon két éve már, hogy írok Önöknek és rendületlenül, szakadatlanul próbálom, hol a mosolyt, hol a merengő gondolatokat elővarázsolni az igen tisztelt publikum részéről, mert mi lehetne a publicitás lényege: ha nem az hogy a publikálás, a publikumra koncentrál?

Egy kellemes, langyos decemberi napon szélesre tártam a zöld spalettáim szárnyait, nagylevegőt véve a tengeri sósfuvallat semmihez sem fogható üdítő, lágy szellőjéből, abból a magyar emberek számára kevéssé ismert téli, mégis mediterrán világból. Az udvaron álló citromfákra esett tekintetem, ahogy a szőlővel befuttatott nyáron enyhet adó lugason át a hűvösebb hónapokban is zöldellő kertben eltöltött esti órák emlékei cikáztak szemeim előtt. Sóhajtva suttogtam magam elé: „Ma vie francaise, c’est fini!” – igen a francia életem azzal a nappal véget ért. Ahogy körülnéztem a bérszobámba felhalmozott bőrönd hegyeken, ráébredtem, hogy egy másik országban eltöltött életet egyszerűen képtelenség becsomagolni, főként azért mert a kedvenc pékem, a legkedvesebb borozóm, az óváros macskaköves, homályosan megvilágított utcái, de legfőképp a barátaim, ők egyszerűen nem férnének bele a poggyászba, bárhogy is igyekeznék. Emlékeimben megjelent egy homályos ígéret, amit roppant felelőtlenül tettem még kiköltözésem előtt az egyetemi gyakorlatvezetőmnek arról, hogy miként fogok heti rendszerességgel küldeni a legkülönfélébb műfaji sajátosságokkal rendelkező újságcikkeket. Ígéretszegésem legfőbb oka abban állt, hogy bár írni írtam, de kétségtelen, hogy lehetetlen vállalkozás lett volna bármely, szűkösre szabott, szigorú határokkal terhelt műfaji keretbe illeszteni gondolataimat. E helyett hétről-hétre hol megrígattam, hol pedig kacagásra ösztönöztem az otthon maradt nagyérdeműt, aki midig feszült izgalommal várta a soron következő beszámolót. Abban a pillanatban olyan fájón hasított belém a felismerés, hogy mindössze tizenkét éves kis lurkó voltam, amikor első tollforgató szárnycsapásaimat megtettem, és lám tíz évvel később ott állok egy francia ablak, francia ablakpárkányán könyökölve, merengő gondolataimban kutatva arra a választ, hogy miként lehet az, hogy sohasem tudtam „nem írni”. Pedig az a helyesírási nehézségekkel küzdő kislány, aki gyakran képtelen volt ragokat egyeztetni, bizonyos betűket egymástól elkülöníteni, megkülönböztetni egy nem létező szót a létező szótól, tessék egy felnőtt nő lett, és maradt minden a régiben: a ragozás is, a helyesírás is, legfőképp azok töredékes ismerete. A francia nyelvi intézetnél, amit napi rendszerességgel látogattam már az első nap közölték velem, hogy én vagyok az első magyar akivel találkoznak, ezért vegyem tudomásul, hogy nemzetem egészét reprezentálom egy személyben. Tudomásul vettem. Ugyanakkor van, ami sohasem változik, bármilyen nyelvről legyen is szó, hisz gyönyörű kiejtésemet, folyékony beszédemet dicsérték a francia utcákon, mindaddig amíg kézírásomra, és finoman szólva egzotikus, soha nem ismert nyelvtani szerkezeteimre fény nem derült. Ezt udvarias előzékenységgel a különleges anyanyelvem rovására írták, elnézően adták meg a kézenfekvő magyarázatot, hogy a magyar az sejtelmes, és titokzatos, egyedi nyelv, annak ismerője másként sajátítja el a számára idegen nyelv írásbeliségét. Ennél a pontnál föltétlen korrigáltam, hogy kérem a magyar valóban különleges nyelv, de sajnálatosan én még annak is egy olyan válfaját űzöm, amivel magyar nyelvtanból épp görbületre vittem érettségimet egyedi fogyatékosságom révén. Ekkor az albérletemhez tartozó nagytestű cica felugrott a lugas tetejére és kéjes nyávogással tudatta a külvilág felé, hogy jóllakottsága révén visszavonulna ejtőzni egyet a zöld levelek takarásába. Az elmúlás keserű ízét, már felváltotta a hazatérés édes ígéretének közeli beteljesülése. Halk kopogtatást követően belépett szobámba „maitresse de la maison”, a háziasszonyom, a főbérlőm, aki búcsúzni jött hozzám. Megérkezésem első napján elárulta nekem, hogy már nagyon várta jöttömet, hisz kedvenc könyve a „La porte” (Az ajtó) Szabó Magdától. Ez némileg meglepett akkor, hisz nem számítottam külföldi irodalmi olvasottságra szerény albérletemhez tartozó főbérlőm részéről. A meglepettségem épp csak addig tartott, amíg egy nap meg nem pillantottam megdöbbentő magán könyvtárát, amit idővel rendelkezésemre bocsátott. Most kurta, érezhetően fájó szavakkal búcsúzott tőlem, elhagyva szobámat még visszanézett rám: „Je suis sûr qu'un jour vous deviendrez une écrivaine vraiment bonne.” Ő biztos volt abban, hogy belőlem egy nap jó író válik. Próbáltam visszaidézni magamban, hogy vajon mikor említhettem neki, hogy szeretnék egy nap visszanézni és tudni, hogy folytonosan adok át értékeket írásban másoknak. Aztán rájöttem, hogy sohasem említettem neki ilyesmit, hisz örök csodabogárként szemlélte hívő kereszténységemet, a liberalizmus szülötte. Miből sejthette meg, hogy álmodozok ilyesmiről? Ma sem tudom, de kristálytisztán emlékszem rá, hogy mondatát még a repülőgép turbinái sem nyomhatták el. Nem lett belőlem „jó író”, de lett belőlem egy írásaiban a közönség felé elkötelezett író. Ebben az életben, bármit súgnának körülményeink kérem higgyék el nekem: nincsenek lehetetlenek! Tehát én ezen a napon ünnepelek! Hálával tartozom Istennek, az Olvasóknak, és a Szegedma.hu csapatának, amiért lehetővé tették és teszik számomra az írás örömét.