Hölgyválasz: A fekete „Jonoszról”

Ahogy belenéztem ezekbe a gombszerű hatalmas szürke szemekbe, megláttam az öt év teljes eltökéltségének bizonyítékát, már tudtam: egy komoly bölcsességet fogok hallani. Ahogy csípőre tett kézzel állt a szoba közepén a számára ismeretlen nénivel szemben, a tavasz első napsugarai finoman megsimogatták a szőkésbarna, kisfiúsan katonásra vágott kobakot.

A kérdés továbbra is az volt, hogy mi lehet még egy olyasfajta kisfiú félelmének tárgya, mint ő. Enyhén megdöntötte buksiját, és fürkésző szemekkel figyelte rezzenéstelen arcomat, éreztem, hogy kivárásának oka, egy mélyebb igazságban gyökerezik, egy fontos gondolatban, egy eszmében, amit szinte lehetetlenség belesűríteni egyetlen kifejezésbe. Egy nagycsoportos bizalmi mérlegelése előtt álltam: vajon ez az idegen felnőtt nő megérdemli-e a legféltettebb gyermeki titok feltárását? Olyan ítélet alatt álltam, amit az átható pillantás kereszttüzében egy súlyos döntési helyzet terhelt. Végül egy nagy sóhajjal megszavazta nekem azt a bizalmat: „A fekete Jonosztól”. A válasz hallatán lázas kutatás indult el gondolataimban, ahol egyre-másra kergetőztek a legkülönfélébb gyermek rajzfilm figurák: a pókemberek, batmanek, Hókuszpókok, farkasemberek. Lelki szemeimmel kutatattam egy „Jonosz” névvel illetett fekete köpenyes sötét oldalon harcoló figurát. Időnyerés végett kénytelen voltam visszakérdezni: „Tehát a fekete Jonosztól félsz a legjobban?” Megrökönyödött tekintettel korrigált: „Nem dehogy, én a fekete Jonosztól félek!”. Ismét megerősítettem: „Tehát a Jonosztól.” „Nem, dehogy nem a Jonosztól félek, hanem a Jonosztól.” Ez már nekem is feladta a leckét. „Ki az a Jonosz?” Ekkor már türelmetlenül toppantott lábával. Ez a toppantás végül egy csapásra megoldotta a rejtélyt, egy pillanat alatt ráébredtem tévedésemre: „Tehát a Fekete Gonosztól!”. Csöndesen bólintott: vele kell felvenni a harcunkat. Olykor éppen az a legnehezebb, hogy megfogalmazzuk ki vagy mi az, aki ellen valamiféle harcot kell folytatni. A szellemi síkú harcokról már nem is szólva, amikor valóban amennyire fiktív annyira valóságos „Fekete Jonosszal” kell megküzdeni. Néhány nappal később gúnyos fiatalok profilját szemléltem órákon át, egy oktatási konzultációs napon, ahol a hallgató társaságban, két, látszólag is jól elkülöníthető tábor tanyázott. A némileg idősebb korosztály a levelező tagozaton, míg a húszas éveik legelején járó fiatalok nappali tagozaton koptatják az egyetemi padokat. A tanár egy speciális képalkotó eljárás menetébe igyekezte bevonni figyelmünket mondandójába, ami nem volt egyszerű feladat, tekintve a téma összetett voltát. A dolgozó felnőttek csapata nem spórolja meg a kérdéseket, sohasem tette. Igen komoly befektetést eszközöl egy intézmény irányában, ahonnan minőséget, és nyereséget vár, hosszú távú megtérülést anyagi és időbeli áldozatáért. Szemlél, mégpedig másként, hisz javarészt már nem az első és jóllehet nem is a második diplomát készül megszerezni. Igyekszik az új ismeretekből kinyerni a használhatót, a jelenlegi és jövőbeni munkájába is beilleszthető gyakorlatias gondolatokat. Gúnyos, megvető pillantásokkal figyelte a fiatal korosztály jelentős hányada levelező tagozatos maroknyi csapatunkat. Finoman odahajolt hozzám a mellettem helyet foglaló jó barát: „Te látod, hogy ezek itt mit művelnek?” Láttam. Konstatáltam. Dühítő volt. Éretlen. Figyelemre sem méltatható. Mégis higgadt maradtam. Teltek a hosszú órák, a helyzet változatlan maradt. Gondolatban próbáltam megfejtést találni: vajon morálisan, és tisztelettudás tekintetében valóban ennyire sérült az öt-tíz-tizenöt évvel fiatalabb korosztály? Igyekeztem valamiféle felmentést találni: még nem tudják. Még nem tudják milyen az élet az egyetemi falakon túl, ahol magad után fizeted be a járulékodat, igyekszel életben tartani vállalkozásodat, keményen dolgozol, fáradhatatlanul munkálkodsz, és jelen személyes esetben hálát adsz annak az egy személynek, akinek kell, hogy még egyáltalán életben vagy. Ezt a tény pedig mások javára fordíthatod. Azt a gondolatot már meg sem mertem kockáztatni, hogy mi mindent tudnának ezek a fiatalok tanulni ettől a korosztálytól, a nagybetűs életről, csupa olyasmit, ami a hasznukra lehetne. Késő délutánra a tarthatatlan helyzet elharapódzott. Egy újabb, levelező tagozatosok részéről érkező kérdést követően cinikus, megvető röhögés primitív gúnyolódás érkezett némely nappali tagozatos hallgató részéről a teremben. Hihetetlenkedve csóváltam meg a fejemet, mert képtelen voltam elhinni, hogy egy nap ezek a fiatalok pszichológusként szeretnének majd praktizálni. A pálya alkalmassági szűrőeljárásokon morfondíroztam. Végül szó nélkül felálltam, a tanárt félbeszakítottam: „Ha lesz még valaha nappalis és levelező tagozatos közös óra, akkor a minimális, kölcsönös tiszteletadást tanúsítsuk egymás irányában! Vegyétek figyelembe, hogy mi munka mellett tanulunk!” Majd holmimat összeszedve elhagytam a termet. Még hosszú órákon át gondolkodtam a fiatalabb generációkon. A kicsiken, akik a bölcsődét és az óvodát végzik, és a nagyokon, akik már a középiskolákat, és a felsőoktatást szemlélik, részt vesznek benne. Nem tudtam nyugalommal gondolni a jövőre, és természetesen nem ez az egy eset támasztotta alá aggodalmamat. Sokan azt mondják, hígul a tanári kvalitás, sokan azt mondják, hígul a szülői kvalitás, sokan azt mondják hígul a moralitás. Én egyszerűbben mondanám: hígul a világ, mert van benne egy fekete „Jonosz”, attól pedig csak egy személy menthet meg. Jól ismerik már azt, aki ezt a cikket publikálja, a válasz számomra evidens, még ha jelen esetben egy másik rovatban írok is: a Megváltó személye. Kedves Olvasók! Generációk születnek és meghalnak, mendemondának kiáltják ki, hogy romlik ez a világ. Pedig jóllehet mindez nem mendemonda. Szeretettel kívánok türelmet, jó szándékot, baráti megértést, erős támogatást, figyelő meghallgatást, kitartó bajtársiasságot, és bölcsességet, de nem a világ szerint valót.