Hölgyválasz: Egy krokodilról ami nem harap

Ahogy a téli hidegben sétáltam belvárosunk egy csöndes utcáján, a dermesztő levegő szinte befészkelte magát kabátom alá, igyekeztem szorosabbra húzni derekamon a kabátövet. A borzongásból mégis elrévedő hunyorgással néztem fel az estében már világításban pompázó kandeláberek sorára, ahogy a sötét homályban, sárga fényükben, mintha világító, mézes csuprok ábrázolódtak volna ki a póznák tetején.

Ábrándozásomból egy sebesen kerékpározó lendülete ébresztett fel, ahogy elhaladt mellettem ismerős, homokszínű balon kabátja és vállig érő sötét haja már késztetett is a nagy hahotázó nevetésre, és a hangos kiabálásra „Ne olyan gyorsan Évike, tessék megállni egy pillanatra a jó barátnak!” Aztán egy pillanat leforgása alatt hatalmasat dobbant a szívem, a torkom kiszáradt, a kezem megremegett, a szemem már könnyben úszott. A pillanatnyi illúzió ragadott magával, annyira valóságosan, megfeledkezve mindenről, ami fájó, mindenről, ami csak a hiányt kiabálná: hisz ő már nincs köztünk. Abban a percben a hasonlóság megtévesztette a szememet, megcsalta a lelkemet egy pillanatra és elfeledtette a gyásszal töltött hónapokat. Az iménti könnyfátyol egy hatalmas krokodilkönnycseppben gyűlt össze, és lepergett az arcomon, arcélemnél finoman elálltam kesztyűmmel az útját: ne peregjen tovább. Mély lélegzettel nyugtáztam, hogy jól tettem, hogy nem kiáltottam a számomra valójában ismeretlen kerékpározó hölgy után. Rádöbbentem, hogy az élmény a földhöz szegezte lábaimat, és egy helyben állok már percek óta. Egy újabb mély sóhajjal elindultam, egy mosollyal magamban kimondtam mindazt, amiben már régóta hiszek: „Egy nap még újra találkozunk.” A mosoly még mindig ott bujkált arcomon, mert az ő humora olyan élő volt és olyan gazdag, hogy nem akadt olyan kellemtelen, szerencsétlen pillanat, amit ne tudtunk volna elemi erővel kinevetni, és ezzel egy életre megszűntetni annak kellemetlen és szerencsétlen voltát. Folytatva utamat az esti órán egy magánrendelő irányába igyekeztem az átdolgozott nap után, egy bagatell problémáról szerettem volna egy szakembertől is a hasonló véleményt hallani, mondván bagatell a megkeresés is. Ez esetben mégsem tartottam megkerülhetőnek ezt a lépést, mert van, hogy olykor a szeretteinket kell megnyugtatni egy szakvéleménnyel, mert saját szavunkat kevésnek vélik. A köznyugalom megteremtése érdekében egy fél óra, egy estéből, igazán nem nevezhető soknak. Közben gondolataim már igen messze szálltak a teendők sorára, mert a hétfők még fukar módon a hét beláthatatlan végét sem ígérik nekünk, csak a hömpölygő feladatok áradatait szemlélhetjük, miként lapátolhatjuk át magunkat vasárnapig, hogy aztán ismét majd egy hétfővel szembesülhessünk. A szívemet még óvatosan fojtogatta az iménti krokodilkönny váratlan megjelenése, majd könnyű felszáradása. Ahogy már szemben ültem az évek óta ismert szakemberrel, bagatellnek vélt problémámat ecseteltem épp. Soroltam, hogy előzetes kutatásaim alapján mi nem lehet: sem ennek, sem annak a leírása nem illik rá; sem pedig ennek, sem pedig annak tüneteit nem mutatja; sem pedig ennek, sem pedig annak a jellemzőit nem találni meg. Mégis szeretném tudni mi. Nagy őszinte szemekkel, nyugodt, kiegyensúlyozott várakozással töprengett velem szembe az asztal túloldalán, halkan sóhajtott, kissé előrehajolt, azzal a finom mozdulattal, amivel a titkokat szokás megosztani, azzal a leheletnyi, de szilárd bizalommal, amiben egyértelművé vált rezzenéstelen arcáról, hogy meglelte leírásom alapján a probléma kulcsát. „Akkor ez minden bizonyára csak egy krokodil lehet.” Szemem tágra nyílt, agyam lázas gyorsasággal kutatott ismereteim után, milyen állatfajok megnevezése fordul elő a hagyományos, közmegnevezésekben, ami az orvosláshoz kapcsolódik. A rák, súlyos és drámai. A polip, kellemetlen, és szerteágazó. A gyík, ami a torokba ágyazza be magát. No de kérem: krokodil?! Kinek volt már valaha a könnycseppjén kívül krokodil az életében itt Szegeden? A szemben ülő pókerarcból a higgadt szempár végig követte pillanatnyi vihart, ami a gondolataimban tombolt, míg végül az összes hipotézis megszületett, és a gyorstesztelést követően elvettetett. Halványan elmosolyodtam, cinikus félmosolyom jellegzetes vonásával kérdeztem vissza: „Nem esetleg víziló?” Ekkor a rezzenéstelen pókerarcon megjelent a félreérthetetlen mosoly: ő sem ismeri a krokodilt másként csak a filmekből és a könnyekből. A jólesően feltörő nevetésem megmelengette az imént még dermedt szívemet. Kedves Olvasók! Az életünkben olykor megjelenik ez az éles fogú ragadozó, ami sós cseppekben pereg az arcunkon. Mégis kívánom, hogy mindenkinek száradjon fel mihamarabb az életéből, még ha gyakran lehetetlennek tűnik is.