Hölgyválasz: Nóra ismét ír

Egyetlen ellenfél van csupán a „pályán”, a víz vagy a gravitáció közege mellett: önmagunk korlátai, amelyeket mindig élmény áttörni, hisz sokszor ezek nem a valóság korlátai, csak a képzeletünk szülöttei csupán.

A hűség a jelenkor számára megemészthetetlennek tűnő fogalom, karöltve jár a hosszú tűrés jellemvonásával, mintha ez a kettő összekapaszkodva tudna csak átkelni a lehetetlennek tűnő korszakokon. Mégis milyen csodálatos az, amikor hűségesek vagyunk egy tevékenységen, és hosszú tűréssel álljuk a megpróbáltatásokat, hogy végül a szűkölködés után végre újra arathassunk. Ahogy nem olyan rég ismét az uszoda pezsdítő vizében szeltem a hosszokat, nem győztem elég hálás lenne ezért a pillanatért, ami ennyi, nehezen átvészelt hónap után ismét elérkezhetett. Szinte hihetetlennek tűnő közelségben volt még, amikor néhány hónappal ezelőtt még járni is csak alig-alig tudtam, azt pedig elképzelni sem lehetett, hogy miként fogom egy nap újra egyenletesen venni a levegőt, úgy, hogy mellette még eltökélten tempózom is a medence vizében. Néha a leghétköznapibb tevékenységeinkről sem vagyunk képesek megítélni, milyen áldás, hogy a magunkénak tudhatjuk, pedig épp egy ilyen magányos sport, mint az úszás vagy a futás, ami a hosszú tűrők, a monotonitást is elhordozók mozgása, képes időt biztosítani a mélyebb gondolatok vagy az emlékek feldolgozására. Egyetlen ellenfél van csupán a „pályán”, a víz vagy a gravitáció közege mellett: önmagunk korlátai, amelyeket mindig élmény áttörni, hisz sokszor ezek nem a valóság korlátai, csak a képzeletünk szülöttei csupán. Vajon újat mondok-e azzal, ha leírom: a sport tökéletesen példázza életünk nagy futását, amiben a hűség és a hosszú tűrés elengedhetetlen fogalmak. Egy ilyen korlátot törtem át nem olyan régen, amikor egy ellenőrző vizsgálatra várakoztam klinikai központunk egyik folyosóján, ahol az előző rendszer fröccsöntött műanyag váróalkalmatosságait minden esetben érdemes télikabáttal kibélelni, mert az emberiség szebbik fele nem szabványosan fröccsöntött. Olvasmányomba temetkezve igyekeztem hasznosan eltölteni a gyakran haszontalannak tetsző várakozás hosszú perceit. Nyílt az ajtó, és egy hölgyet kértek belépni a rendelőbe, a hölgy vezetékneve a „sárkány” kifejezést is tartalmazta, ami számomra nem bírt különösebb jelentőséggel. A hölgy nem volt jelen a várakozók körében, így mást rendeltek be, sajnálatomra nem személyemet. Az írott szavakhoz visszatérve két rekedtes hangú középkorú férfi hangos élcelődésére lettem figyelmes: „Biztos elment tüzet okádni…” Lelki szemeim előtt megjelent a késve érkező hölgy, aki mit sem tud az imént elhangzottakról, háta mögött gonosz elégedettséggel vigyorog majd össze a két férfi. Olyan magabiztos röhögéssel nyugtázták elképesztőnek vélt humorukat, hogy nem állhattam meg: muszáj volt kibillentenem megrendíthetetlennek vélt hímsoviniszta végvárukat. Felemeltem a könyvből tekintetemet, rászegeztem pillantásomat a két egymáshoz közel ülő férfira, akik már ettől némileg halkabban röhögcséltek, majd azzal a halk egyszerűséggel szólaltam meg, aminek officiális, rendkívül udvarias felütése, némi patológiás színezettel, minden esetben vérfagyasztó tud lenni: „Kérem önöket, uraim, hogy fejezzék be a gúnyolódást!”. Erre a zavar tökéletes pírja öntötte el az arcokat, ezek a kipróbált férfiak rögvest kisiskolás gyermekké minősültek, akiket a tanító néni rajtakapott a csínytevésen. Habogva kértek elnézést, bár tudták, hogy nem a megfelelő emberhez intézik szavaikat. A teljes zavar kedvéért még hozzátettem: „Csak kérem, várják meg, míg engem szólítanak be, attól önök bizonyára egyenként fognak hátast dobni.” Néma tátikázás lett úrrá az imént még rendkívül magabiztos férfiakon, akiknek tekintetéből áradt a lázas gondolkodás, igyekeztek kitalálni a rendkívül különös idegen hölgy gondolatait, akivel csak addig nem volt probléma, amíg fel nem nézett olvasmányából. A tökéletes összhang kedvvért, ebben a pillanatban megjelent a késésben lévő hölgy, akinek a neve hordozta a „sárkány” szót, és ezért vált a szarkazmus céltáblájává. Örömmel láttam meg, hogy az urak teljes mértékben megfeledkeztek gúnytárgyukról, és ebben a pillanatban nyílott az ajtó: „Terhes Nóra, kérem fáradjon be!” Az úriemberek picurkára zsugorodtak a széken, egyetlen arcizmuk sem mert rándulni, de én már alig bírtam ki nevetés nélkül, amíg beértem a vizsgáló helyiségbe. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy nem bánthatták jobban a hölgyet, még akkor is, ha nem feltétlenül az én feladatom volt őt megvédeni. Az igazság az, hogy mindannyian tudtuk, aki ide vár, annak van épp elég problémája anélkül is, hogy fölöslegesen gúnyolnák, nem a cukrászdában álltuk a sort a sütis pult előtt. A gondolataimat pedig legkevésbé sem köthették le a korlátok, amiket a saját személyem adna, nem az önmagam megfigyelése, nem az önmagam terhe nyomott, mi több rájöttem, hogy a türelem, a hosszú tűrés átvitt ezen a napon is, amit oly annyira szerettem volna elkerülni. Kedves Olvasók! Szeretettel kívánok önöknek türelmet, hűséget szeretett foglalkozásaikban, hosszú tűrést a próbákkal terhelt hétköznapokban!