„Maradjon örökre fiatal…”!

Enyhén fájós térdemmel sorjáztam a lépcsőket egy vastag paksamétányi kognitív pszichológiai anyaggal a hónom alatt városunk egyik egészségügyi intézményében. Némi bosszúsággal gondoltam erre a tavaszi, tipikus fürdőszobai elcsúszásra, amit a térdem bánt azóta is, bár lelkes hobbiúszóként ez nem okozott nagy problémát mindez ideig.

Tekintve az elmúlt hónapok eseményeit, a sportot némi időre mellőzni voltam kénytelen életemből, ez magával vonta, hogy valamilyen aktív mozgást imitáló alternatíva után nézzek. A kéthetes fizikoterápia szimpatikusnak tűnt, addig is, amíg még nem csobbanhatok újra egy nagyot a habokban. Ahogy leértem az alagsori részlegre, egy bácsit pillantottam meg árván üldögélni a kemény borítású, némileg barátságtalan székek egyikén. Határozott eltökéltségemet, hogy a várakozás pillanatait a tudomány gondolatainak szentelem, a lelkem egy marcangoló pontjának kérésére feladtam. Megszólítottam a bácsit ebben a sötétedés utáni órában, amikor már csak az ürességtől konghatnak a folyosók. Mint az kiderült, Dezső bácsi már hosszú órák óta várta a fuvart, a betegszállítót, hogy hazarepítsék, mert gyenge lábait járókeret, közismertebb nevén „trabant” segítségével tudta csak emelni. Kifaggattam élete dolgai felől, és láttam, hogy jólesik neki a beszéd, még ha a hölgy számára teljes mértékig idegen is. Végül gondolataiban eljutott a pontra, amiben idős korának rettenetes terhéről beszélt, a megöregedett állapot olykor elviselhetetlen keresztjéről, amit azzal az érzéssel cipel, amiben a fiatalság évei iránt elszálló sóhajok keserítik minden pillanatát. Lelkében már nem remélhetett semmit, hisz számára a jövőben bekövetkező halál sem ígért folytatást a szebbre vagy a jobbra. Ahogy hallgattam, kilátástalanságának keserűsége eszembe juttatta az időt, amikor hosszú évekkel ezelőtt én is csak így éltem az életet: egyik nap a másik utánra sorjázva, tudva azt, hogy ez már csak rosszabb lesz. Pazar kilátások. Ekkor hirtelen, egy ifjú ember vitalitását is megszégyenítve, Dezső bácsi erélyesen felkiáltott: „Maradjon örökre fiatal!”. Egy századmásodperc töredékébe telt csupán, hogy sikerült megfékeznem a hírhedten megfékezhetetlen cinikus szavaimat: „Tessék megnyugodni, Dezső bácsi, nekem valóban minden esélyem megvan arra, hogy örökre fiatal maradhassak!”. Nem tettem meg, helyette lelkesítettem és bátorítottam a bácsit. Később ráébredtem, hogy cinikus gondolatomban mennyire megfeddett engem a valamikori azonosság a bácsival. Könnyen beszél egy olyan személy, akinek már igazán nincs vesztenivalója, valaki, akiben a teljes szeretet már igen rég kiűzte a valós félelmeket. Éppen ezért nem bánom, hogy telnek az évek, épp ellenkezőleg, én szeretnék egy nap egy olyan idős néni lenni, aki betelve az élettel, a maga bölcsességéből és hitéből adhat erőt a környezetének, akire ha rátekintenek, akkor arra gondolnak majd, hogy magam is ilyen öregkort szeretnék. Még akkor is szeretném, ha erre nem feltétlen nyílik kilátás, hogy valóban odaérhetnék egy nap. Ahogy dolgom végeztével kiléptem az intézményből, önkéntelenül elmosolyogtam, nem olyan rég még valakinek azt ecseteltem, milyen közel állok hozzá, hogy leendő pszichológusként már most autentikus élményekkel gazdagodhassak, kezeltként, egy pszichiátriai osztályon. Lehet, hogy az élet valóban nehéz terheket szab ránk, amelyek súlya keményen passzírozza lelkünket, de soha nem az lesz a kérdés gyújtópontjában, hogy hány évet éltünk. A kérdés mindig úgy fogalmazódik meg, hogy az eltelt évekből hány évet töltöttünk az igazi élettel betöltve. Ha így tekintem, akkor állítom, hogy ismerem az örök élet ifjúságának titkát, de az nem az emberi erőben vagy eltökéltségben van elrejtve, nem is ráncok számában, a bőr makulátlan feszességében vagy az ízületek rugalmasságában. A legkevésbé sem, hisz az örök élet titka nem titok, mint ahogy a neve rejtené: megismerhető, megtalálható. Kedves Olvasók! Lassan az ünnepek forgataga sodor el bennünket, de szeretnék mindenkit arra bátorítani, már most, hogy azon gondolkodjék, mit ünneplünk az év legmeghittebbnek tartott napjain. Szeretnék kérni mindenkit arra, hogy két falat bejgli és két pohár forralt bor között: saját életükre szabva folytassák gondolatimat! Mindig szeretettel gondolok Önökre!