Generációk áldozatai

Emberek tömegén igyekeztem valamiképp áthaladni, de az emberi tömeg, mint valami masszaszerű anyag, csak lassan mozog, értetlen, néhol goromba tekintettel kísérve tülekedő személyt. Végül három biztonsági őr segítségével sikerült a felgyülemlett, türelmetlen hozzátartozók és barátok tengerén áthajózni a saját diplomaosztó ünnepségemre. Lendületesen sorjáztam a lépcsőket, a notórius késők megszokott magabiztosságával csatlakozva az ünnepi alkalomhoz. A kellemesen hűsített teremben a kari bizottság ünnepi felvonulását követően felhangzott a hátborzongató magyar himnusz, aminek a szövege mai napig nem szűnt meg mardosni a lelkemet.

A zene dallamában elúszott szemem előtt egy éjszaka képe, két testvér menekülése a szántóföldeken át az éjszakában, a két testvéré, akik már soha nem láthatták újra anyukájukat. A két testvéré, akik itt hagyták a már bebörtönzött bátyjukat, a két testvér, akik közül egyikőjük fiúgyermekét hagyta el, hogy fiúgyermeke maradhasson a magyar földön. A magyar földön, ahol a Himnuszban azt énekeljük, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”, és talán több nép, több múltat és több jövendőt bűnhődött már meg, semmint az sejthetnénk. Mégis hosszú évek óta tudom, és vallom, hogy a bűnért járó büntetést nem emberi személy hordozta el. Nem a náció határát vonnám meg ebben a gondolatban, hanem az igaz emberszeretet gondolatát vetném egy pennával papirosra, de ehelyett csak a modern kor végtelen éterén keresztül küldöm el a világba. A nációk határai összeroppanhatnak a fájdalom súlya alatt, ahol már csak összetört lelkek maradnak, csupaszon egymagukban. Az árván maradt fiúért meghozott áldozat jutott eszembe, ahogy zúgtak a sorok a himnusz feledhetetlen dallamára. Újra ott voltam már gondolatban az éjjeli szántóföldön, ahol a kimerültségig kellett menekülni ebből az országból, hátrahagyva mindent és mindenkit. A nagymamát és az unokát, a túl időset, a túl fiatalt. A meneküléshez és a börtönhöz túl időset és túl fiatalt. Igaz emberszeretettel emlékezem meg ezeknek az embereknek az áldozatáról, aminek révén én énekelhetem a magyar himnuszt és átvehettem a magyar diplomámat, immár második alkalommal. Köszönettel tartozom az unokának, aki nem adta fel árván, itt küzdött tovább a nagymamával támogatva egymást. Elrévedt tekintetembe könny szökött, de a ceremóniamester lendületesen vitte tovább az alkalmat. Hosszú évek teltek el, két emberöltőnyi, és a jelenben hallom a kényelmes fotelszerű székekben ülve dékán úr hangját, amint a magyar értelmiségi gerinc bölcsésztagjairól beszél, akik tiszteletreméltó jó döntés révén, nem hagyják el pályájukat. Némileg bizarr olvasat ez most számomra, hogy épp most sorolnak az értelmiségi gerinc egy csigolyadarabkájához, holott még egy idegszálát sem igyekeztem képezni. Az intellektus felett az igaz emberszeretetnek kellett mindenkoron győznie, mert anélkül, legyen az bármely magas szintű intellektuális titulus: embert még szabaddá nem tett, sem fizikailag, sem lelkileg. A hűs előadóteremben kopogva verték a pódiumot a magas sarkú lábbelik, vörösre és fájdalmasra ütöttem már kezemet, de nem szűntem meg tapsolni, mert nagyszerű érzés volt látni a boldog arcokat. Röpültek át a színpadon egészen az oklevélig, a fehér rózsáig és egy meleg kézfogásig. A sor lassan rám került, és épp azon mosolyodtam el, hogy megszámlálhatatlan alkalommal esek-kelek egy évben, egy reményteli fohászt küldtem Istennek, hogy ez ne számláltassék azon alkalmak közé. Imám meghallgatásra talált, és valamivel később már hideg sörrel koccinthattam a családi körben, akiknek őszintén hálás vagyok a teljes generáció egész hosszában. Nem volt közhelyes számomra és soha nem válik azzá: elénekelni a Himnuszunkat, mert a személyes életek valósága képes eltörölni a rezignáltságot. Kedves Olvasók! Vannak emlékezetes pillanatok életünkben, és úgy hiszem, nem feledkezhetünk meg azokról, akik lehetővé teszik ezeket az emlékezetes pillanatokat!