Hölgyválasz: A bizalom letéteményese - önzetlenség

Ma éjjel eget rengető vihar rázza a sűrű homályt miközben néha villámok cikáznak az ég alján, majd némi idő elteltével a dörgedelmes befejezés is elérkezik. Épp mintha néha a természet tükrözhetné vissza lelkünk megrázó viharait, a békesség nem mindig miénk.

Egy jól ismert latin kifejezés cikázik már egy egész napja gondolataimban: „status quo”. Mit jelent megszegni a „status quo”-t? A lojalitási kérdések gyöngyszeme, hisz ki dönti el mi a fennálló rend? Tudniillik ha mindnyájan individuálisan lamentálunk egy általunk vélelmezett fennálló rendről, akkor az minden, épp csak nem konszenzus. Önmagam értékrendjéhez, vagy egy feltételezett csoport érdekhez vagyok lojális? Mi történik akkor, ha a saját morális értékrend ütközésbe kerül mások érdekeivel? Két nappal ezelőtt a csodálatos napsütötte Tisza parton figyeltem és bátorítottam olyan embereket, akik mertek bizonyságot vallani valami mellett, amiben őszintén és igazán hisznek, és ezzel együtt magukénak vallottak egy olyan értékrendet is, amit a világ nem tudhat magáénak: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Micsoda lecke, micsoda kihívás, egy életre szóló iskolapad! Azt valahogy soha senkinek nem kellett megtanítani gyermekkorában, hogy saját javait és érdekeit keresse, már egészen korán beleszórja pajtásának szemébe a homokot, hogy végre megszerezhesse a vágyott homokozó lapátot, aztán azt megkaparintva nem is okoz olyan borzasztó nehézséget lerázni a bajtárs krokodilkönnyei nyomán keletkező lelkiismeret furdalást. Egy nappal a Tisza-parti szép élményt követően már egy ódon oktatási épület szívében épp azzal szembesültem, hogy milyen következménye annak, ha valaki nem képes úgy szeretni felebarátját mint önmagát. Egy csúnya vizsga csalás következtében egy diák nehezítette meg társai dolgát a korántsem egyszerű élet tekervényes útvesztőjében, és ezzel egy olyan bizalmi kapcsolatot tett tönkre a tanár és a diákság relációjában, ami talán már évekre visszatekintve kölcsönös lojalitáson alapuló „status qou”-t takart. Olyan kristálytisztán emlékszem, hogy akár még csapat versenysportokban is milyen mértékben volt szükségünk arra, amikor kint állva a pályán csak belenézve a csapattárs szemébe szó nélkül ki lehetett mondani, hogy számíthat ránk. Talán tíz éves sem lehettem amikor először hallottam egy edzőtől: „Nem kérek lehetetlent lányok, nem kérem, hogy pályán kívül mindenki puszi pajtása legyen a másiknak, de akik egy csapatban játszanak, azoknak önzetlenül kell egymást támogatni a pályán!” Milyen jó is volt ezt észben tartani, főleg amikor már tizenkét évesen egy kisgyermek lelkesedésével, és összes félelmével az európai kontinens másik felén igyekeztem megszerezni a legjobb helyet a csapattársaimmal. Emlékszem, hogy már akkor, olyan fiatalon micsoda felelősséggel kellett megélni a csapatjátékot távol a családtól, lehetett kire számítani, de csakis a jelenlevő bajtársakra. Persze később az üzleti világ sűrűjében is, amikor már nagyobb volt a tét, egy homokozó lapátnál vagy egy abszolvált vizsgánál, meg kell hozni napról napra a lojalitási döntéseket. Az ember gyakorta önző, és gyakorta sokak hozzáteszik a sertés egy megfeleltethető szinonimáját, és azt kell, hogy mondjam, hogy a súlyosbító kifejezés is helytálló. Gyakran meg kell kicsit halnunk a saját vágyainknak, hogy végre megláthassuk mások érdekeit is és azt szem előtt tartva azt munkálva élhessünk. Ez valóban egy életre szóló lecke, de ezt már a hétköznapok valós padjában koptatjuk nap-nap után. Közben a vihar is elült odakint, már nem hallani a mennydörgés robaját, a lelkem is enyhült némileg: a jól megszokott rend, a minden értelmet meghaladó „status quo” visszaköltözött a szívembe. Kedves Olvasók! Várom meglátásaikat és véleményeiket: tapasztalják az önzetlenséget életeikben?