Akik voltunk, akik leszünk

Végzős gimnazista voltam azon a valamikori novemberi hajnalon, amikor rohanvást tettem meg már kora hajnali fázós lépteimet az udvaron keresztül a kapu irányába nagymamám házánál. Sietős lépteim a pillanat tünékeny voltával vertek gyökeret az udvar talajába, amikor mint egy rossz álomból ébredve megláttam arcomat a postaládából fejjel lefelé lógni, a helyi újság címlapján. Káprázó tekintetemmel téptem ki a lapot a ládából, szorongó szívveréssel rohantam tovább a buszmegálló felé, hogy még iparkodva felkapaszkodhassak a járatra, ami a reggeli túlzsúfoltságban szállította a még álomittas utasokat.

A korai tömegben végül fájó sóhajjal, de végleg meggyőződhettem a pánikkeltő tényről, hogy a kihagyhatatlan szombati klubéjszaka közepén a fotográfus megtalált a lencsevéggel, amint széles mosollyal az arcomon rendkívül elegáns pozícióban tartok egy szál vékony cigarettát a kezemben a buli fergetegének közepén. Egyetlen szó dübörgött a fejemben: kicsapás. Tessék, végül mégis kicsapnak a Radnótiból, hiába tanultam jól, de magatartásomat sohasem értékelték túl magasra. Ez ellen természetesen mindenkoron tiltakoztam, de tiltakozásom hiábavaló volt, mi több, épp mindig az ellenkezőjét váltotta ki. Kamasznak szemtelen voltam és szószátyár, akit bizonyos órákon már minden létezhető osztálytárs mellől elültettek, mert olykori renitens magatartásommal bojkottáltuk többedmagammal a számunkra érdektelen tanórákat. Másra sem tudtam gondolni, csak a vízválasztó kérdésekre: ki lobbizna értem? Lehet egy nap alatt forradalmat csinálni, ezt tudjuk, de ha a tanárok nem állnak mellém az igazgatói szigorral szemben, akkor majd a diáktársakkal rendezünk tüntetést az iskolaudvaron. Már védőbeszédemet finomítgattam a képzeletbeli színpadon, mire benyitottam az ódon iskolaépületbe, ahol az első emeleten egy láthatatlan kéz ragadott meg, és behúzott egy félreeső sarokba. Fiatal franciatanárnőm suttogva magyarázta, hogy a tanári szoba példányát elrejtette táskája mélyébe, nyugodjak meg, ez egy ideig kitart. Azt nem látta szükségszerűnek, hogy közölje velem, hogy minek a példányát rejtegeti, evidenciaként kezelte, hogy tudom miről beszél. Gondolatban megrajzoltam pártom halmazát, ahova már be is került a fiatal tanárnő neve. Matematika szakos osztályfőnököm szakóra helyett – rajtam kívül mindenki örömére -, egy rögtönzött osztályfőnöki óra keretein belül a helyes radnótis diák magatartásról tartott egy eligazító tájékoztatást, amiben egyértelművé vált, hogy az én magaviseletem nem fedi le az egyes kritériumokat. Ennek ellenére a tanár úrral nem lehetett rossz kapcsolatot fenntartani, mert minden szigorra irányuló erőfeszítése ellenére folyvást kitűnt, hogy valójában vajból van a szíve. Az óra végeztével közölte, hogy érdekegyeztető tárgyalásokat folytat ügyemben az igazgató úrral, bízik a pozitív kimenetelben. Délig már konstatálhattam, hogy némely szaktanárok a szemvillanás teljes szigorával utasítanak rendre, míg szövetségeseim tábora is folyvást nőtt. Olybá tűnt, mintha bizonyos oktatók saját, valamikori lázadó magatartásukat vélték volna felfedezni bennem, a némi nosztalgia melankolikus hangulatával fűszerezve. Se kicsapás, se intő, az a nap is eltelt, mint a többi, késő délutánra csak nagymamám hamis szigorral fűszerezett számonkérése maradt: mégis hova tüntettem az aznapi sajtóját? Hosszú évek teltek el azóta, a rákövetkező megrázóan nehéz évben más emberré lettem, és azóta is annak az embernek az útját járom, akivé akkor lettem. Mégsem felejtettem el azt a lányt, aki előtte voltam. Kedves Olvasók! Mindnyájan változunk és van, hogy megrázó gyorsasággal, ugyanakkor az irány az, ami igazán számít, nem a sebesség. Kívánom, hogy mindnyájan a megfelelő irányba menjünk, úgy, hogy közben ne felejtsük el arrogáns magatartással, hogy honnan indultunk.