Kemény kérges szív: a kérlelhetetlenség záloga

Egy decemberi nap zimankós szélviharában húztam szorosabbra kabátom két szárnyát, a gombokat megdermedt kezem már meg sem találta volna, de már meg sem próbálta megkeresni. Gondolataim csak cikáztak és titkon reméltek, bíztak. Érzetem és tudtam, hogy egy jelentőségteljes pillanat következik perceken belül, két életút útjelző bójáinak egy vonalba érkezése jön el, és én, mint egy kívülálló, megszemlélhetem, vajon keresztezhetik-e az utak egymást, vagy közömbösen futnak tovább.

A felszínen fagyott föld barázdákat vont a betonozatlan kocsifelhajtóra, találgattam magamban, hogy kérges felülete vajon hasonlít-e annak az embernek a lelkéhez, akihez perceken belül bekopogok. Békekövetség ez itt, nem más. Végre kimondtam magamban, megkönnyebbültem, hisz mit avatkozhatnék mások ügyébe? Kértek, hát jöttem. Két idős ember közös múltja és lehetséges közös jövője a tét, testvérek ők, vér szerint. Kapu alatt puli nyomja orrát szaglászva az utca irányába az idegen után, mit téblábol ott. Tudtam mit akarok: ismerem, szeretem a szavakat, keresem a hangsúlyt, figyelem a mimikát, követem a gesztust, ügyelem a szándékot, kezdeményezem a gondolatot, hozom az érzést, adom a megértést. Most mégis félhangosan mondtam ki magamban szándékomat: kiért, miért jöttem, a vaskapu türelmesen meghallgatott. Becsengettem, üdvözletre, figyelemre leltem, aztán könnyeket és mosolyt láttam. A két idős végül találkozott. Szeretném azt mondani, hogy a kölcsönös megbocsátás jegyében, szeretném azt írni, hogy könnyek között ölelte meg egymást a két testvér, de nem írhatom, mert rajtuk volt a kérlelhetetlenség záloga. Van úgy, hogy az a mellkasunkban dobogó szív mérhetetlen kérgessége és keménysége vasvillával üldözi embertársainkat, és ha a vasvilla ne talán átdöfni tetszene az érzékeny pontot és patakokban ömlik a vér, épphogy egy rezignált vállrándítással figyeli az is, aki átdöfte és az is, aki haldoklik benne. Az ember gyakorta oly kérlelhetetlen fajta, hogy a könyörület szava, vagy gondolata még a szeretet lobogója alatt sem melegíti fel lelkét, olybá tetszhet, hogy minél erősebben igyekezne rá, annál valószínűtlenebbek tűnik a szabadulás. Hogy miből? Az elszigetelt szellemi magányból, ami megajándékozhat minden biztonságnak vélt hazugsággal, mert olyan könnyű, olyan egyszerű önmagunkkal megosztani gondolatainkat, de legfőképp érzéseinket, mert bőven elég az is, ha csak a tükörképünk mocskol be bennünket. Lehet egy cinikus pillanat mámorában ébredne rá az ember, hogy lelkének egy megkeseredett darabkája táplálja kiengesztelhetetlenül fanyar létének voltát, amiben elveszett álmainak lehet vágyainak morzsái már porrá és hamuvá égtek saját hajthatatlanságának lángjai alatt. Háboroghat a lelkünk, de lehet a keserűségnek egy mélyre futó gyökere, meglelheti táptalaját a csökönyösség mételyében. Valószínűtlennek tűnik, mégis valósággá válhat, hogy áthatolhatatlanná kérgesedik a lélek, amin nem jut át a békejobb sem. Aztán eljön a könyörtelen fogalom, ami lehet gonosz és bántó, de legfőképp megállíthatatlan: az idő. Gyakorta a legnagyobb rabló, az ember pedig gyarló, de mennyire hogy az! Hagyja magát kifosztani, elengedi azt, amit, vagy akit sohasem szabadna. Veszítünk el úgy szeretett személyt, hogy karjaink között hal meg, és veszíthetünk úgy el szeretett személyt, hogy karunkba nem vonva őt, már életében oltjuk ki életünkből életét. Kedves Olvasók, én őszintén írom meg hétről-hétre a bennem megfogalmazódó kérdések sokaságát, megtisztelnek véleményükkel, meglátásaikkal, személyes tapasztalataikkal.