Elveszni, de nem elveszettnek lenni

Forró nyári napnak ígéretét keltette Erdély szívében Torockó napfelkeltéje, ahol még ugyan a reggel finoman borzongató hidegebb szellője söpört végig a pakolástól verejtékező tarkókon, de már a délibábok sorakoztak várakozóan a meseszép fennsík gyepén.

Hosszú, búcsúzással telt baráti esténk állt hátunk mögött, a helyi kocsma teraszán koccintottunk a hamisítatlan házi szilvapálinkával, amit a keskeny, falun átfutó forrás vizéből főzték. Be is kopogtam előző nap a szakavatott pálinkafőzőhöz, hogy itthoni szeretteimnek is vihessek kóstoló gyanánt a hamisítatlan torockói szilvapálinkából, tetszett szívemnek kicsinyke udvara, ahol egy szurok fekete puli hempergett játékosan portája porában. A másnap némileg szomorú elválása terhelte gondolatainkat, miközben helyére került minden csomag és az autókonvoj indulásra készen várta az utazókat. Valamelyest fájón tekintettem barátaim még hátralevő erdélyi körtúrájára, miközben engem már visszahívott a kötelesség Szegedre. Mialatt a hegyi utakon ezen lamentáltam, teljesen váratlanul és minden előzetes figyelmeztetést mellőzve, páros lábbal ugrott kocsim elé, egy az imént még igen jámboran legelésző tehén. Bánatos tekintettel nézett velem farkasszemet kérődzésében, miközben már hallottam barátaim kiabálását: „Na most ugrott a ma esti marhapörkölt”. A bánatos szarvasmarha végül sértetlenül úszta meg vakmerő tettét, bár ha nem pusztán csak élénk fantáziám játszott volna velem, állítottam volna, hogy egy némileg gúnyos mosoly futott át arcán. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy mindez egy könnyed, bemelegítő megpróbáltatás része volt csupán, és a nap folyamán még embert próbáló kihívások elé nézek. Kolozsvárnál elváltak útjaink, barátaim keletnek én pedig egyedül vissza nyugatnak indultam, ekkorra már valósággá váltak az égető napsugarak, az autó ablakait két oldalt letekertem és érzetem, hogy a napok óta tartó vezetés, és az éjszakai búcsúztatásom nyomán felhalmozódott fáradtság kezd úrrá lenni rajtam. Kolozsvár egy számomra stratégiai pontján végleg elvesztettem az útirány, sehogy nem láttam Nagyvárad felé vezető lejárót, így bölcs, kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy megállva egy benzinkútnál érdeklődjek a hova-továbbiról. Itt épp elveszett, tanácstalan magyarok egy csoportjába botlottam, akik váltig állították, hogy már meglelték a helyes irányt. A zsúfolásig megtelt benzinkútnál két szorosan egymás mellé parkolt autó között kellett óvatosan elmanőverezni a kis piros autómat, miközben egy fémes karistolás némileg borzongató hangja ütötte meg fülemet. Beletaposva a fékbe, igen rosszat sejtve szálltam ki az autóból, igen rossz sejtésemen nem segített a látvány, ami egy ragyogó metál fényezésű sportautó oldalán hosszanti csíkban megjelenő piros csíkozást mutatott. A sportautó tulajdonosa némán, egyre erősebb szuszogásokat hallatva egyértelműen tudomásomra hozta, hogy nem tetszik neki a pazar esztétikai fordulat, amiben végig nézhette tankolása közben, miként húzom meg méregdrága autóját, és megcsodálhatja, hogy mutat a metál szürke a piros festékkel. Én még életemben sem beszéltem egyszerre ennyi nyelven, remélem, már nem is fogok, de az úriembernél minden hasztalannak bizonyult: mellkasán összefonva karjait, még erősebben szuszogott, és kívántam bár inkább üvöltene velem, de nem kegyelmezett. Idővel, ahogy a homlokán kidagadó erek némileg enyhültek, nyersen egy angol szóval a biztosítási papírjaimat kérte. Én visszaoldalogva autómhoz behajoltam a kesztyűtartóhoz, hogy kivegyem a papírjaimat, ezt a viszonylag egyszerű mozdulatot sikerült úgy végrehajtanom, hogy olyan erővel vertem be a fejemet az ajtókeretbe, aminek következtében a fejem tetejére feltolt napszemüvegem darabokra tört szét a fejtetőmön, egy pillanatra megszédültem, de megkapaszkodtam az ajtóba. Ezek után megpróbáltam kiszedegetni a szemüveg darabjait az enyhén kócos hajamból, az úriember közelebb jött, hogy meggyőződhessen róla, hogy nem ájulok el hamarabb semmint, hogy kötelező felelősségbiztosítási papírjaimat felmutattam volna. A hivatalos ügyet lezárva elindultam Nagyváradra, közben bátyám hívott telefonon, muszáj volt bőgnöm egy cseppet, a fejem is fájt meg a lelkem is egy parányit, rám parancsolt álljak meg egy pihenőnél. Bár tény hogy konok ember vagyok, de engedelmeskedtem, egy kávé már nem ronthat a helyzetemen. A pihenő kávézójában pantomimes játékban fejtem meg egy tehenet a kiszolgáló hölgynek, hogy értésre adjam, a tejeskávémhoz több tejet szeretnék kérni, bár azt már elképzelni sem tudtam, hogy a laktóz mentes tejet hogy tudnám pantomimes játékban elmutogatni, tekintve, hogy nem létezik laktóz mentes tehén. Végül haza értem Szegedre, bár tény, hogy a baleseti sebészetre, a napközben összeszedett harci sérüléseimmel, de vége lett a nyaralásnak… Kedves Olvasók! Mindig elérkeznek a nehezebb pillanatok életeinkben, kapcsolatainkban. Attól, hogy elvesztünk, még nem szükséges, hogy elveszettek legyünk. Várom kedves meglátásaikat!