Közösen megélt élményeink

Elemi erejű kérdést szegeztek egykoron az egyetemen csoportunknak: mitől lesz barátsággá egy barátság? Záporoztak a megkönnyebbült válaszok, végre egy kérdés, amire nem latinul kell felelni: hasonló vagy épp különböző személyiség, adott életkor... Belőlem rögvest felszakadt egy gondolat: „közösen megélt élmények”.

A tanárnő rám nézett, elmosolyodott, majd kedvesen hozzátette: „Pont a helyeden ült egy lány egykoron, aki ugyanezt a választ mondta”. Csoporttársaim már kiabálták is: „Biztos Nóra székére rávésték a jó választ…” –összenézve kacsintottuk, nevettünk egy jót, közösen megélt élmény lett belőle. Közben megjelent szemeim előtt két lány, akik Rovinj piacától nem messze, egy cukrászda teraszán folytattak kamaszos hévvel fűszerezett magyar párbeszédet az élet nagy dolgairól, miközben útitársaik a macskaköves óváros utcái között bolyongtak. Az ég, a tengerpartra oly jellemző hirtelenséggel beborult és már jött is a zápor, ami a turisták kószáló csoportjait bekergette a fedett vendéglátó ipari egységekbe. A lányok mit sem törődve a körülöttük felkavarodott zsibongó tömeggel, laza eleganciával nyitottak fel egy ernyőt a kisasztaluk fölé a teraszon, mindketten megfogták az ernyőt, közelebb hajoltak, hogy ne ázzanak el nagyon, és folytatták tovább eszmecseréjüket. A helybeli lakosok egy csoportja üvegkirakatok belsejéhez lapulva figyelte a függönyesőben ülő kamaszokat, és elképzelni sem tudta, hogy mi lehet olyan fontos, amit egy záporozó zivatar sem szakíthat félbe. Hát mi más lehetett volna? Hát a közös élményeink, a barátságunk… hisz mi voltunk. Még aznap este, négyen lányok az Isztria egyik partszakaszán elterülő kempingben, elindultunk a tenger partra sétálni. A fenyvesen végigfutó ösvény egy szakaszán megláttuk a szabad eget, ahogy feltekintettük, észrevettük, hogy egy hullócsillag szeli át a sötét éjszakát. Valaki kiáltott, hogy alkossunk kört, fogjuk meg egymás kezét, és kívánjunk valamit, szorosan behunyt szemekkel szálltak az égig a kívánságok. Hosszú évek teltek el, mindnyájan változtunk, és ha ma feltekintek az égre és kívánok valamit, akkor már egyenest Istenhez intézem szavaimat, de akkori közösen megélt élményünk, közösen megélt élményeket hozott évek hosszú sora alatt. Mire visszazökkentem volna az egyetemi előadás menetébe, máris jött a következő élmény, a közelmúlt egy nyara, egy gyönyörű és izgatott mennyasszony, egy nagyszerű barátnő, akivel a menyegző napján házi pálinkával oldottuk a ceremónia izgalma feletti szorongását, kacagtunk a hőségben, a csillámpor kiborult, rohanvást szerveztük a rizsszórást, eltévedt vendégeket irányítottam, de bevonulás mégis elkezdődhetett, feledhetetlen közös élmény lett. Egy barátság adhatja meg a feledhetetlen közös élményt, vagy a feledhetetlen közös élmények ajándékoznak meg a barátságokkal? Egy önmagába visszafutó örök dilemmára lelhetünk ebben a kérdésben, ami egyértelműen nem igényli a mélyebb filozófiai fejtegetést. Kétségtelen mégis, hogy a barátság idővel képes nemesedni, önzetlenné, feledhetetlenné, egyedivé, töretlen bölcs bizalommá alakulni. Nehezebb pillanatokban a homlokon futó ráncot mosollyá varázsolja, a megpróbáltatások terhét könnyebbé teszi, a balga félelmeket kineveti, a szürke hétköznapnak színt kölcsönöz, a monotonitásba lendületet csen. Megbecsülésre érdemes ajándék, amit jobb nem eltékozolni, még ha már irányba futnak is az életutak. Kedves Olvasók, remélem, hogy bőségesen akad a tarsolyukban a barátokkal, szeretekkel megélt közös élmények.