A legszebb szó: magyar ’Adj Isten’

Több mint öt éve, hóviharban kuporogtam egy busz ülésén Észak-Olaszország egyik számomra ismeretlen autópálya-szakaszán, fagyosan összehúzva kabátomat, gondolataimban végre újra magyar földre léptem fél év után, de még hosszú út várt rám hazáig.

Dél-Franciaországot, Montpellier városát hagytam a hátam mögött, és egy másik életet, egy idegen országban eltöltött idegen életet, egy beteljesült álmot: elindulni egyedül egy olyan kultúrába, ahol egy dallamos nyelvet beszélnek, ahol a bor íze Provence táját idézi, ahol különleges sajtok garmadában állnak, ahol a bódító parfümök illata az utcákon száll, ahol sikátorokban kurjongatások visszhangja zeng. Búcsút intettem a kertben álló citromfáknak, a sós tengeri levegő semmihez sem fogható üdítő fuvallatának, az albérletemhez tartozó két duci macskának, a helyi francia kulturális intézetnek, a minden hónapos általános sztrájknak, a ’bagette’ francia roppanásának, a macskaköves óvárosnak, az idegen honi barátoknak, a ráérős mediterrán életfelfogásnak, annak a másik életnek. Közben a homlokomat a jégderes buszablakhoz szorítottam, odakint egy elakadt személyautó vesztegelt, mellettem ülő olasz útitársaim élénk taglejtések kíséretében kommentálták izgatott beszéd formájában az eseményeket, érthető, ők is haza vágytak már. Gondolataim már repültek is tovább, megjelent szemeim előtt a sok vágyott pillanat: itthoni szeretteimet öleltem magamhoz, a Dóm téren koppant a cipősarkam, a szívemnek oly kedves Szőregen kanalaztam egy tányér aranyló tyúkhúslevest, a könyvtár kávézójában vitáztam, a magyar barátaimmal nevettem, Szegeden voltam. Végre újra lendületbe került buszunk, süvítettünk a fagyos olasz éjszakába egyenest Bécsnek, ahova a több órás csúszással érkeztünk, a csatlakozás elérése hamvába holt ötletnek mutatkozott. Ott már azt érzetem, ha kell triciklin is átkelek, csakhogy magyar földön lehessek, a triciklire végül nem került sor, tudniillik épp a vasútállomás előtt ácsorogtam tanácstalanul, amire egy külhonba elszármazott jó szándékú honfitárs hívta fel a figyelmemet. Két órával később már a Győrbe robogó vasúton ültem, szívem kalapált, mint egy gyereknek, aki végre megkapta a régóta áhított karácsonyi ajándékot, csak még vár, nem tépi fel vadul, mert tudja, hogy ez már az ajándék része, az hogy átadták neki. A szerelvény árasztotta magából a semmihez sem fogható vasút szagát, az ajtó nyikorgott, de ilyen boldog utast még a fülke sem igen láthatott hosszú szolgálata alatt. Hirtelen felpattant az ajtó megjelent a sötétkék uniformot viselő kalauz, fejfedőjét mutatójával megpöccentve üdvözölt: ’Adj Isten kisasszony!’. Ott és akkor már tudtam: hazaértem. Nekem ott és akkor az volt a legszebb szó, amit valaha hallottam, a hamisítatlan magyar ’Adj Isten’, kifejezett mindent, amit érezni és tudni akartam, azt, hogy haza értem. Olykor egy kurta félmondatban benne van a megfogalmazhatatlan érzés, és van, hogy pusztán egy kurta gesztusban is benne összpontosul mindez. Aztán elérkeznek pillanatok, amikor már szavak nélkül is értjük egymás gondolatát, amikor már elég, amikor két jó barát némán issza együtt a borát. Nem is igen szaporítanám tovább a szót kedves Olvasók, nagyon örülök, hogy ismét írhatok Önöknek, ezzel ismét egy kicsit ’hazaérek’, várom ebben az évben is megtisztelő meglátásaikat!