’Vissza a természetből’ – avagy az elhomályosodás kora

Egyszer hallottam egy megrázó urbánus legendát, ami az óta is, gyakran kísért: a mi gyermekeink nagyobbik fele már úgy nő fel, hogy csak skanzenben lát tyúkudvart?

Valamelyik nyugati országban megkérték a gyermekeket, hogy rajzoljanak házi állatokat: kutyát, macskát, csirkét, lovat, disznót, kacsát, és bármit, ami az eszükbe jut. A gyerekek lelkes ceruzaforgatása alatt csak úgy füstölt a papír, készültek a büszke műalkotások, amit szigorú tanári szemle követett. Az egyik kisdiák csirkéjének bizony négy lába nőtt - gondolhatnánk nehogy meginogjék - ugyanakkor a tanár értetlenkedésére, egzakt válasz érkezett. Tudniillik anya a csirkét csak négy lábbal hozta haza a mirelit verzióban, hisz a család egy forgalmas metropolisz közepén élt, ahol bizony nem adódott alkalom a csirkék közelebbi anatómiai szemrevételezésére. Némileg sokkoló a tény, hogy egy eredetileg hétköznapi baromfi, valami ritka állatfaj jellegzetességévé küzdötte fel magát pusztán azáltal, hogy mélyhűtött verzióban röpült az éhes szájakba. Emlékszem néhány éve, amikor picinyke unokahúgaim kicsinyke kezeit fogva szemrevételeztük a szomszédban élő kecskéket és birkákat, valamint az egyedi fő attrakciót a némileg flegma szamarat. A csacsit a háztartási keksz függőségébe üldöztem, hogy kerítésénél tarthassam, így a kicsik alaposan megszemlélhették. Bizonytalanul megsimították puha orrát, meghallgathatták az igazi szamárbőgést, ami valami sípoló majd mélyülő duda hangjának jellegzetességét viseli. Ezek után őszintén bízom benne, hogy ha majd az iskolában egy nap megkapják a feladatot, hogy rajzoljanak szamarat, nem lesz belőle amolyan „Micimackó módra” hátsó fertályon százas szöggel ellátott „Füles”. Némileg szomorú, de tagadhatatlan tény, hogy többségünk már nem a kakasszóra ébred, és nem a Nappal fekszik. Életritmusunk a munkához igazodik, a munkák többsége, a teljesítményhez, a teljesítmény a versenyszellemhez, a versenyszellem pedig igen messziről és fentről ’tekint le’ az alapvető biológiai életritmusra: nem foglalkozik vele. Oly annyira nem, hogy némely lelki megbetegedések hatékony pszichiátriai kezelését vélték felfedezni, abban a kezelési módban, ami a betegek alvási ritmusát állította vissza a szürkületkor való fekvés, és pirkadatkor való kelés ütemébe. Valahol igen távolra kerültünk a pillanatoktól, amikor a napfelkeltéket csodáljuk, hisz nem érünk rá, vagy a pillanattól, amikor a természetet nem luxus szinten látogatjuk. Nem a különleges szafari a tét a szavannákon, pusztán az erdei barangolás és az egyszerű háziállatok, étel növények ismerete. Mi lehet annak a következménye, ha már csak mirelit szalma krumplit ismerik a gyerekek, de sohasem látnak krumpli növényt? Jó lenne megragadni és átadni a jövő nemzedékének is az önfeledt játékot az őszi falevelektől tarkított avarban, a házi állatok szeretetét és ismeretét. Jó lenne, ha ők is tudnák pusztán a növény kikandikáló leveléről, hogy a karalábé hajolt feléjük vagy a sárgarépa zöldje, ha nem tévesztenék össze a kaprot a gyommal, és egyértelműen elkülönítenék a két- és négylábú csirkét és szamarat. Kedves Olvasók, őszintén kérdem mindenkitől: kinek milyen lehetősége nyílik arra, hogy a családjával, barátaival a természetben pihenjen, barangoljon? Kinek milyen lehetősége nyílik arra, hogy alapvető ház körüli ismereteit átadja gyermekének, vagy unokáinak?