Gyermeki mivoltunk

Egy játék csoda országba léphettem be az elmúlt hetek egyikén, amikor egy jó barátnőm csöppségének kerestem valami plüss barátot. A játék országba belépve valahogy mosoly fakadt az arcomon, elképzeltem, hogy a kis Emily, hogy fog majd játszani új barátjával, hogy kacag és gügyög majd gombszemű pajtásának.

Teljes lelkesedéssel vetettem magam a forgó, csipogó, tülkölő, villogó, csörgő műanyag autók és plüss gombócok közé. Az egyik sorban találtam egy olyan plüss békát, ami csalogatóan kínálta a pocakján lévő gombot. A viszonylag néptelen áruházban, kegyetlen brekegések közepette nevetve ugrottam át a pattogó lasztik sorába, nehogy „lebukjak”. Találtam egy egész nagy zacskó kisebb méretű labdát, és már el is képzeltem miként fog a kis Emily egy nagy halom labda közül kikukucskálni egy nap, amikor nagyobbacska korára labdákkal lepem meg, hogy azok között játszhassunk. Egy szó, mint száz, újra gyerek voltam Emilyért, és hát be kell vallanom, valahol önmagam kedvéért is: igazán nem esett nehezemre elveszni a játékország csodái között. Milyen is az a gyermek, aki a lelkünkben él? Pajkos, vidám és szertelen, a kötetlen pillanatokat önfeledten igyekszik megragadni. Ő nem számol az idővel, a valóság szabta szűk, korlátolt keretekkel, messze túltekint a racionalitások száraz talaján, lehet épp túl az Óperencián, ott ahol a fantázia építhet egy határok nélküli játszóteret. Egy olyan helyen, ahol mer és tud is saját ügyefogyottságán is nevetni, ahol nem szégyen az, ha nem tud valamit, de töretlenül fut tovább az új ismeretek felé, és kíváncsiságának étvágyát minden egyes új ismeret csak növelni tudja. Nem keseredik meg cinikus gondolatok felett, nem ismeri a kilátástalanságot és reményvesztettséget. Értelemszerűen a másik oldalon pedig éppoly durcás és dacos tud lenni, mint amennyire önfeledt. Néha türelmetlenségében toporzékol, és a felnőtt „én” belátása igyekszik meggyőzni arról, hogy a türelem és megértés ugyanúgy az erények közé sorolható, mint a lendület és a töretlen lelkesedés. Szertelensége és szétszórtsága pedig egyenesen vérlázító tud lenni, egy rendezett, racionális döntésekkel tűzdelt világban. Aztán lehet, jön egy pillanat, épp a nyárban egy hét, amikor végre kimozdulva a hétköznapi rutin megállíthatatlanul forgó kerekéből alkalom kínálkozik a gyermeki én kibontakozására. Talán egy önfeledtnek ígérkező nyaralás, vagy szabadidős tevékenység, amiben a mérhetetlen gurgulázó nevetéstől felszabadult pillanatokat várna az ember: mégsem érkezik el. Többektől hallottam már, hogy a hétköznapi merev keretektől képtelenség szabadulni, önfeledt pillanatokat átélni, valami láthatatlan erő tartja és húzza vissza a dolgos mindennapokba, mert nem tud mit kezdeni egy szabadon eltölthető héttel. Mintha éppen a gyermeki énnek a pajkossága maradna el, mintha egy megrögzött cinizmus ülne rá az emberek nyakára, amiben valami mérhetetlen keserűség ülepedne le. A körülményekben látják az okokat, az idő hiányában, a kötelezettségekben: holott épp mintha a személy önmagát büntetné azzal, hogy ez az, ami neki már nem jár. Amikor lehetne, már akkor sem képes kikapcsolódni, vagy önfeledten nevetni, mert kötelezettségként éli meg a szabad idő pillanatait is. Várom a kedves olvasók meglátásait: miként látják a gyermeki lelkület jelen van-e az életeinkben? Mi annak a hátránya, ha nincs és mi, ha túlzott mértékben fordul elő? Várom tapasztalataikat!