Képesek vagyunk a jelenünkben élni?

A személyes egyéni jelenünkből elvágyódunk a múltba vagy épp a jövőbe? Vajon hány olyan perc telik el felettünk egy élet folyamán, amikor azokról a ’régi szép időkről” vagy a ’szebb holnapról’ álmodunk?

Egy konferencia alkalmával néhány idősebb hölggyel, és tini korú fiatal lánnyal osztottuk meg szobánkat egy hét erejéig. Izgalmas volt látni, hogy a bolondozó ifjúság miként találja meg a közös hangot a bölcsebb, belátóbb társaival. A tavaszi, és érettebb illatú parfümök nagytalálkozója történt egy szobában. Az eltérő korosztály, eltérő gondolatokat és óhajokat fogalmazott meg a múlt felett, és a jövőjére nézve. Az egyik idősebb hölgy elárulta, hogy milyen nagyon várta a pillanatot éveken keresztül, hogy végre egy nap nagymama lehessen. Egy fiatal lány sikeres felvételije miatt latolgatta költözését egy másik városba. Egy másik idősebb hölgy, közelgő nyugdíjas éveit tervezgette, miként fog több időt szánni unokáira, barátaira. Egy még középiskolás lány a szülőktől való elköltözést látta kecsegtetőnek jövőjében. A jelenünk mégis a konferenciáról szólt, a köztes idő pedig tapasztalatcseréről: a korosztályok közötti vonalak összemosódtak, mint a parfüm aromák. Elillant az egy hét és szép időtöltés volt, jól lehet, amíg benne voltunk nem mindenki látta ezt ilyen kristálytisztán. A jelenben élni nem olyan egyszerű feladat, mint az elsőnek hangzik. Lehet, joggal merül fel a kétkedő kérdés: hol máshol lehetne élni, mint a jelenünkben? Tagadhatatlan, hogy még ha visz előre bennünket a munka, a tanulás, vagy a családi tennivalók sodra, gondolataink egészen távolra repíthetnek bennünket a valóságtól. Merenghetünk emlékeken, és remélhetünk egy szebb holnapot, de figyelhetjük a jelent is: bátran, félelem nélkül megláthatjuk az adott nap adta szépségeket. Egy kedves barátnőm érdekes gondolatot fogalmazott meg élete boldog pillanatairól. Úgy látta, hogy nehéz igazán átadnia magát egy örömteli pillanatnak, mert rögvest eszébe jut, hogy elmúlik az a pillanat és ráköszönt egy nehezebb időszak, és ez a gondolat már egy kicsit mérgezte is azt a boldog pillanatot. Volt olyan is, aki kicsit keserű szájízzel, de nagyon kitartóan várta mindig a következő kitűzött cél beteljesülését. „Majd ha leérettségiztem, majd ha befejeztem az egyetemet, majd jó munkát találok, majd férjhez megyek, majd gyermekem lesz, majd ha nagyobbak lesznek… könnyebb lesz, vagy jobb lesz.” Talán nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, ők azok, akiknek soha nem lesz könnyebb vagy jobb, mert nem tudnak igazán a jelenben élni. Tudnunk kell hálát adni azokért az akár apróbb, akár nagyobb volumenű dolgokért, amiknek ma is örülhetünk. Gyakorta természetesnek és elidegeníthetetlennek tűnnek olyan személyek és fogalmak az életünkben, akár a szeretteinkről, akár a munkánkról legyen szó, amelyeket mégsem kezelhetünk elidegeníthetetleneknek. Ha megtanuljuk megbecsülni a jelen értékeit, megtalálhatjuk azt az ajtót, amely a jelenben való éltre visz, szemben az állandó homályos tekintetű távolba vagy épp jövőbe révedéssel. Ugyanakkor a nosztalgiát ne tekintsük betegségnek, mert egy szép emlék, bátorítást adhat a holnap kezdetének. Az arany középutat semmiben sem egyszerű megtalálni. Ugyanakkor érdemes úgy figyelni a múlt emlékeit, és a jövő reményeit, hogy jelenre adhassanak örömet és bátorítást. Várom a kedves olvasók gondolatait, mennyire könnyű a jelenben úgy élni, hogy értékelni tudjuk az adott pillanat ajándékait?