A megbocsátás felszabadító ereje

Milyen az, amikor megbántunk valakit, sérelmet okozunk? Milyen az, amikor mások sértenek meg bennünket? Ismerjük-e a megbocsátás felszabadító érzését?

Egyszer egy pszichiátert kérdeztek a betegeiről, azokról, akik az osztályán feküdtek. Megkérték, hogy próbáljon meg párhuzamot vonni köztük, hogy vajon létezhet-e olyan ”csodaszer”, amitől a páciensek mintegy varázsütésre meggyógyulnának. Valami „varázslat”, amitől elhagyhatnák az osztályt, és gyógyult lélekkel térhetnének vissza a hétköznapi életbe. Erre a pszichiáter ezt válaszolta: „A betegeimnek több mint a fele meggyógyulhatna, ha elhinnék, hogy 'valaki' megbocsátott nekik… „ Egy nevelési tanácsadótól hallottam egyszer, hogy a nagyobbacska gyerekek, amikor rossz fát tesznek a tűzre, nagyjából tudják, hogy mi a csintalanságuk ellenértéke. Amikor fény derül csínytevésükre, akkor szinte várják az egyénértékű büntetést, amivel letudhatóvá válik a rosszalkodás. Mi történik akkor, amikor egy enyhébb dorgálás következik be, mint az elvárható lenne? A lurkó teljes értetlenséggel áll az enyhe büntetés előtt, majd megjelenik egy rés, egy űr, amit a saját lelkiismeretük tölt be: „nem azt kaptam, ami járt volna” érzés. Valószínűleg mindnyájan ismerjük milyen az, amikor a saját lelkiismeretünk büntet meg bennünket. Mégis első lépésben beszéljünk arról, hogy vannak pillanatok, amikor még a bocsánatkérés is egy legyőzhetetlen hegyként magasodik előttünk. Elképzelhető, hogy a másik személye miatt, akit egyébként sem kedveltünk, vagy azért, mert nem hisszük el, hogy ennyitől valaki megbántódhat. Egy jó barátnőmtől hangzott már el, nem egyszer a gondolat: „azt mi nem dönthetjük el, hogy kinek mi fáj, vagy mi esett rosszul, a kérdés az, hogy mit kezdünk vele”. Itt adódik a kézenfekvő válasz, hogy bocsánatot kérünk szavainkkal és tetteinkkel, nem mondjuk, és nem tesszük azt, amivel előzőleg megbántottuk a másik személyt. Ugyanakkor marad a végén egy személy, aki felé talán a legnehezebb megbocsátani, neki a legnehezebb azt mondani, hogy már nem haragszom: a saját személyünk. Ő az, akik gyakran követelőzik és felforgatja a régi időket, felhánytorgatja a múlt homályba veszett eseményeit és pillanatait. A megbocsátásnak van egy csodálatosan felszabadító ajándéka, amit mind két oldalról tudnunk kell megtapasztalni: a bocsánatot kérő és a megbocsátó oldaláról is.

Corrie ten Boom

hihetetlen történetével egy örökkévaló példát szolgáltat elénk. Ő és a családja a holokauszt áldozatait bújtatták a második világháború alatt, ezért maguk is áldozatokká, rabokká lettek. Corrie túlélte a megpróbáltatásokat, majd a háborút követően, mint hívő keresztény tartott előadásokat a megbocsátás erejéről. Az egyik ilyen előadást követően hallgatói közül kilépett egy ismerős arc, aki valamikori kegyetlenkedő őr volt a táborban, ahol Corrie és családja raboskodott. A férfi elmondta, hogy hívőként más emberré lett és kérte Corrie megbocsátását. Az asszony élete legnehezebb faladata elé került, de elfogadta a felé nyújtott kezet és megszorította. Így nyilatkozott arról a pillanatról: „Hosszú percig szorítottuk egymás kezét, az egykori őr és az egykori rab. Azelőtt soha nem éreztem ilyen áthatóan Isten szeretetét.” Ne csaljuk meg magunkat azzal, hogy az ilyen jellegű pillanatokhoz történelmi erejű nagy találkozásokra van szükség. Ez a történet nem áll olyan távol a hétköznapjainktól, mint az gondolnánk. Adódik úgy, hogy megbánjuk szavainkat és tetteinket, és van, hogy sérelmet szenvedünk el. A kérdés mindig az marad, hogy képesek vagyunk-e átélni a megbocsátás felszabadító erejét. Képesek vagyunk-e elfogadni a mások által nyújtott megbocsátást, úgy hogy mi magunk ne gyötrődjünk tovább? Azonfelül, képesek vagyunk-e maradéktalanul megbocsátani másoknak anélkül, hogy tovább érlelnék a szívükben a keserűséget? Várom a kedves olvasók tapasztalatait és gondolatait, Önök miként látják életükben a megbocsátást?