Női szolidaritás, mondd, hova lettél?

Őszintén merült fel a kérdés egy hölgyben, amely a női szolidaritás kiveszőfélben lévő jelenségére világított rá. Létezett egyáltalán valaha az a fajta szolidaritás, amit kölcsönösen, mi nők egymás felé tanúsíthatunk? Lehet, hogy a képzeletünk már elénk is varázsolt egy pár tűhegyes körömcipőt, amiben nők tömegei egymást letiporva igyekszenek jobbnak, erősebbnek mutatkozni társaiknál.

Egy csodálatra méltó asszony története jutott eszembe, aki empátiáját, szeretetét sohasem tagadta meg nőtársaitól. Özvegyként nyitva állt házának ajtaja: a kisgyermekes anyukák előtt, a fiatal lányok előtt, akik munka és egy jobb jövő reményében távolról kerültek a szülő háztól. Mindig akadt elég kenyér, és mindig volt elég bátorítás házának konyhájában, még akkor is, amikor a legzordabb anyagi idők jártak. Számára a mai napig nem kérdés, hogy ápolja-e idősebb hölgytársait, és nem kérdés, hogy a szomszédban élő elvált asszony gyermekéért elmenjen-e az iskolába, amikor az anyuka nem tud a munkától elszakadni. Több „lánya” és „unokája” volt és van, mint azt a vérszerinti kapcsolat adhatja: féltését és szeretetét sohasem vonta meg nőtársaitól. Ez egy álomszerű képe a női szolidaritásnak, mégis a valóságban esett meg, egy igazi példamutató törődés élettörténete. A mi, egymás iránti szolidaritásunknak mi lehet az alapja? Hadd mutassak rá egy egyszerű szójátékra: ’a női nem, nem a gyengébbik nem, hanem a gyöngédebbik nem’. Ez a kulcsa és táptalaja annak a törődésnek, amit mások iránt tanúsíthatunk. Empátiánk és önzetlenségünk, odaadásunk és megértésünk nem gyengeség, hanem gyöngédség. Eszköz a kezünkben mások bátorítására, olyasmi, amivel inspirálni lehet, és a mi nemünk valóban a múzsává lehet: ösztönözhet. Mégis amikor szolidaritás hiánya kerül szóba, akkor tényleg megjelenik egy határokat nem ismerő nő képe, aki másokon átgázolva tör saját céljai felé. Elhamarkodott döntés lenne egy törtető perszóna címkéjével elintézni ezt a személyt, mert minden modern nő lelkében ott szunnyad. Ha kihívást intéznek felé, csak az elszántságát fokozzák, pontosan ismerjük az élményt, amikor másokért vagy önmagunkért ha kell, tűzbe megyünk, jóllehet mindeközben néhány sorstárson átgyalogolunk. Egyféleképp fékezhető ez a mindnyájunk lelkében ott bujkáló személy: ő is kéri és igényli a törődést és az odafigyelést: családjától, szeretteitől és nőtársaitól is. Ha megkapja, akkor van módja arra, hogy felismerje: ő is nő, és senki sem idegenítheti el tőle az alapvető empátiáját és szolidaritását. Ez sohasem tett bennünket kiszolgáltatottá és sebezhetővé, csak bölcsebbé és méltóságteljesebbé. Ezek nem elavult fogalmak, a modern nő modernitásában nem szabad hogy elveszítse női lényének alapvető vonásait. Várom a kedves olvasók meglátásait a modern kori nő szolidaritásának és empátiájának kérdésében. Valóban kivesztek volna értékeink közül?