Nagyböjt időszakába értünk

Templomainkban tegnap ősi szokás elevenedett meg: a hamvazás. A negyedik évszázad óta szokásos rituálé a húsvét előtti negyvennapos nagyböjt kezdőnapjának szertartásrésze.

E nap neve hamvazószerda. A liturgikus rendbe illesztett hamvazás – a hívek homlokára hamuval rajzolt kereszt – a megtisztulást jelképezi. Az ókorban szokásban volt bűnbánati rítus szerint aki hamut szór a fejére, lelki értelemben tisztává lesz. A hét vasárnapján ez a szertartás megismétlődik.

A régi szóval ezt a napot böjtfogószerda névvel is illették. A húsvétra való ráhangolódás, a lelki készülődés idejének kezdetét mutatja. A böjtidőt célszerűen negyvennaposnak mondják, bár ekkortól húsvét vasárnapig negyvennél több, éppen negyvenhat nap telik el. A hatnapos „többlet” magyarázata, hogy az egyház a vasárnapot nem tekinti böjti napnak, így az erre a ciklusra eső hat vasárnapon a vallása reguláit követőnek sem kell megtartóztatnia magát.

A mai nap különleges neve „torkos csütörtök”. Ez régi szokás is, meg nem is. Egykor, a régebbi időkben a zabálócsütörtök, tobzódócsütörtök, kövércsütörtök néven is emlegetett nap nem a böjtidőre esett, hanem az előző hétre, és a farsangidő csúcsát jelentő karnevál kezdetét jelezte. Később, bár nem általánosan, de a néprajzkutatók szerint itt-ott megjelent az a szokás, hogy a hamvazószerda utáni napon költötték el a farsangi ételmaradékot, hogy az ne vessze kárba.

Akárhogy is van, a tradíciók tisztelői ma élhetnek az évek alatt új hagyománnyá lett szokással, amikor nem sokan tartják be a XVI. században született jezsuita pap, a későbbi érsek intelmét: Pázmány Péter a hivatására készülve a torkosság csúf szokására figyelmeztetett, kérve az Urat: „… adjad, hogy én is minden tobzódástúl; részegségtűl és testemnek gyenge, kínyes táplálásátúl megoltalmazzam magamat.”

Fotó: Libarius