Száztizenkét éve ezen a napon, pontban fél négykor, a városháza tornyában megkondult a harang. És beszélt harminc percig: sirató volt az, fájdalmas búcsú Szeged fiától.
Pedig a nagy palóc valójában nem is volt a város „fia”. De mégis: mert itt talált önmagára, itt kezdte fölépíteni a nemes zsurnalizmus, a frappáns-realisztikus elbeszélői stílusvilág, a humorban gazdag bölcsesség kiadta életművet. Hatvanhárom évének épp a fele telt, amikor a város 1878-ban magához kérte: a kor legjelesebb, s négy évtizedig meghatározó újságja, a Szegedi Napló látta meg benne az írói minőséget. Ami Mikszáth Kálmán-féle rangjelző lett hamarosan.
Érkezett ide egy nincstelen, derékba tört házasélete fölött kesergő, az írással barátkozó alig harmincéves ifjú. Majd két és fél esztendő múlva elköszönt egy érett, megbecsült, befutott íróféle ember. Persze, hogy elbúcsúzott a várostól, hiszen a szíve szólította, hogy második házasságában végre boldog lehessen: másodszor is ugyanazon asszony, Mauks Ilona oldalán.
A Szegedi Napló a városi közélet formálója volt. Az induló író-publicista ebben a szerepben ért igazán felnőtté. Aztán a fővárosban már nemsokára ő volt az egyik észközpont, közéleti irányjelző. Stílust teremtett és végleg meglelte önálló hangját, helyét – irodalomban, politikában, normaőrző szerepben. Ja, és az olykor nagyon is keserű humor éltetőjeként.
Hatvanhárom évét betöltve, emberséghivatását teljesítve ment el. Május 29-én a Délmagyarország címlapját egy szó uralta. Egy név: Mikszáth. Sajnos, már fekete keretben. És harmadnap délutánján megszólalt a harang. Nagy író temetését adta hírül.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.