Az ősforrástól a verskatedrálisig

„Világ világa, / Virágnak virága! / Keservesen kínzatol, / Vas szegekkel veretel…” A mindörökre meghaladhatatlan versszépség. Hát hogyne, hisz a legelső magyar nyelvemlék, az Ómagyar Mária-siralom bontja ki a Golgotát idéző fájdalomsorokat.

A XIII. század termette, de szerzőjét névtelenségben hagyta. Több mint százötven év jött aztán, mire felbukkant a név szerint ismert első költőnk, a Csezmiczei Jánosból Janus Pannoniusként híressé lett verselő püspök. Majd újabb erős évszázad, s jön Balassi, aztán az 1700-as évek hozzák Berzsenyit, Batsányit, Csokonait, európai minőségű költészetüket.

És még csak eztán lesz Kölcsey kibontakozása, Vörösmarty naggyá érése, Petőfi kirobbanása, Arany bölcs útjelzővé nemesülése. És épül a verskatedrális újabb emelete, melybe az 1800-as évek végéről érkezik Ady, meg a három jóbarát, Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi, utánuk nem sokkal Tóth Árpád, az ezredforduló hozza Szabó Lőrincet, szűk évtized múlva Radnóti is megjön. S közben fölbukkan a két zseniiker: a Partiumból Dsida Jenő, Franzstadt szegénysoráról pedig a ma 117 éve született fájdalomköltő, József Attila

Micsoda névsor! A magyar költészet leghangosabb és legvirágzóbb korszakának szereplői. Akikre, s akiknek XX. századi utódaira ma, a Magyar Költészet Napján emlékezünk.