Családias hangulatban készült a Rómeó és Júlia

A Szegedi Szabadtéri Játékok legutóbbi előadása a méltán hí

res Shakespeare dr

á

ma, a R

ómeó és Júlia volt. A darabnak parádés szereposztása mellett a háttérben is olyan emberek dolgoztak, akik közül mind a szakmájának kimagasl

ó

személyisége. Egyik ilyen személy a színmű rendező

je, Heged

űs D. Géza.

A Rómeó és Júlia premierje július 27-én volt, este 9 órától. Az első előadást még két másik követte 28-án és 29-én. A jegyek nagy része az összes előadásra elkelt. Nem véletlenül, ugyanis, ahogy a rendező is mondta, az emberiség kultúrtörténetében rengeteg olyan csodálatos mű maradt fenn, ami az emberi létből a lényeget ragadta meg.

„Éljünk bármilyen korban, bármilyen társadalmi viszonyok között, van valami eredendő tulajdonsága, jellegzetessége az embernek, emberiségnek, ami minden időben jellemez bennünket.”

– fogalmazta meg gondolatait Hegedűs D. Géza annak kapcsán, hogy miért a Rómeó és Júliát választotta. William Shakespeareről, és műveiről a rendező úgy gondolkozik, hogy azokhoz bármikor bárki fordulhat, ha elbizonytalanodik a világban, mert e művekben kérdéseire megnyugtató választ talál. A mű és írójának vitathatatlan érdemei mellett egy olyan kulisszatitkot is elárult Hegedűs D. Géza, hogy eredetileg egy vígjáték megrendezését kérték tőle, ő mégis az egyik legismertebb tragédiát választotta.

„Amikor látja majd a közönség a darabot, ráébredhet, hogy a mű közepéig úgy kerülnek konfliktusba a szereplők, mintha egy vígjátékban lennénk, mégis eljön egy pillanat amikor az egész történet komédiából tragédiába fordul.”

Bár a rendező meglátása szerint a darab kortalan, egy időszakot mégis választott, amiben az játszódik. Ez nem más, mint a két világháború közötti korszak. Az időválasztásban leginkább az játszott szerepet, hogy a történelem egy olyan időszakát keresték a formaművész alkotótársakkal, amiből ízig-vérig visszaköszön az olasz temperamentum.

„A Rómeó és Júliában, Verona nyugalmát nap-mint nap két egymással hadakozó család zajos csatái zavarják meg. Európa történelmében egy olyan hozzánk közeli korszakot kerestem, ahol ezt a ketté hasadt világot, a maga hierarchikus felépítésével együtt, formai eszközökkel, minden magyarázkodás nélkül egyértelműen ábrázolni tudom. Mindezt a két világháború közötti, olasz Veronában találtam meg.”

Ahhoz, hogy megértsük milyen egy olyan nagy színpadon dolgozni, mint a szabadtéri, egy kisebb kőszínházi színpaddal szemben, tudni kell, hogy mekkora színpadokról beszélnünk. A rendező elárulta, hogy a Vígszínháznak van három színpada is. A nagyszínházban 1200 néző fér el, a kamaraszínházban 550 fő, legkisebb színpada nezőterén pedig 80 ember tud leülni. Ehhez képest a 4000 fő befogadására vállalkozó szabadtéri színpad arányaiban jóval nagyobb, de ahogyan a művész fogalmazott, neki szerencsére a Vígszínházban már 45 év óta, estéről estére sikerül megtapasztalnia, hogy milyen egy egészen kicsi színpadon és Budapest legnagyobb prózai színházában, a Vígszínház színpadán játszani.

„A színpadi igazság belső színészi, emberi törvényei nem változnak, csak a színész-technikai eszközök használata válik erőteljesebbé, vagyis a beszédet, a mozgást, az éneket kell olyan léptékűvé transzformálni, hogy a nézőtér utolsó sorában is ugyanolyan igaznak hasson, mint az első sorban.”

Bár a színészeket a hatalmas színpad valóban elfárasztja, de a próbák egészen családias hangulatban zajlottak. Ezt bizonyítja az is, hogy a darab egyik gyerekszereplője pont az egyik próbanapon lett 9 éves. Az egész stáb, a háta mögött összebeszélve, szervezett neki egy kis ünneplést, ahol egy tortával is meglepték a kisfiút.

„Több időt töltünk el ilyenkor együtt, mint a saját családjainkkal, de a próbákon kívül is szeretünk együtt lenni. Hegyi Barbara például egyik este egy kerti sütögetésre hívott el mindenkit, de strandoltunk, eveztünk is már a Tiszán.”

1973-ban a Vígszínházban kezdett, mint gyakornok, majd két év után Várkonyi Zoltán szerződtette le a színházhoz, ahol Hegedűs D. Géza azóta is tevékenykedik. Nem csak azt az embert tartja hűségesnek a szakmájában, aki egy életen át egy színházhoz kötődik, hanem azokat a kollégákat is, aki egyáltalán a színházhoz hűségesek. Hiszen Magyarország másfél ezer színésze olyan mint egyetlen nagy társulat. Ők teszik emberibb arcúvá világunkat, történelmünk színpadán. Ugyanaz a színház, csak mások a játszóhelyek, és a nézőterek. A színház örök.