Veréb Tamás szerint a Notre Dame-i toronyőr tükröt tart a mai társadalom elé

Izgalmas átalakulás vár Veréb Tamásra, a fiatal színész játssza ugyanis a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyszabású musicaljének, a Notre Dame-i toronyőrnek a főszerepét. A produkcióról és a karaktere sokszínűségéről beszélgettünk vele.

A miskolci születésű színész a Budapesti Operettszínház közönségének négy évvel ezelőtt mutatkozott be, Az elfújta a szél című musical egyik férfi főszerepében. Majd ugyanabban az évben a musicalirodalom legfiatalabb Rómeójaként eljátszhatta Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájának címszerepét. Azóta számos főszerepben láthattuk

Veréb Tamást

, többek közt az Isten pénze, a Szép nyári nap, a Fame, vagy éppen a Marie Antoinette musicalekben. A Szegedi Szabadtéri színpadán pedig Quasimodo, a Notre Dame-i toronyőr bőrébe bújik. Az országos ismertséget és a Magyarország legsokoldalúbb előadója címet mégis a Sztárban a sztár nagysikerű szórakoztató műsor hozta meg az ifjú titánnak.

– Négy éve volt itt először az Elfújta a szél musicallel. Milyen érzés időről-időre visszatérni a szegedi közönség elé?

– Most mondhatnám, hogy nosztalgikus érzés, de vannak itt többen, akik sokkal régebb óta járnak ide. Azt érzem, gyakorlatilag hazajöttem és nagyon jó ezen a színpadon állni. Arra törekszünk, hogy a harminchetedik sorban is ugyanazt az élményt kapják meg az emberek, mint az első sorokban, és ehhez az kell, hogy ne csak arcunkkal, ne csak nagy mozdulatokkal játszunk, hanem kitárjuk mindazt, ami bennünk van. Az összes energiánkat és a lelkünket erre fordítjuk most, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet, ezért ez a legnagyobb és a legszebb feladat ebben az egészben.

– Még javában folytak a Sztárban a sztár próbái, amikor Kerényi Miklós Gábor rendező felkérte a Notre Dame-i toronyőr főszerepére. Mik voltak az elvárások a karakterrel kapcsolatban?

–

Kerényi Miklós Gáborral

, azaz Kero tanár úrral elsőként átbeszéltük, hogyan is nézzen ki Quasimodo jelleme mindazon a külsőségeken túl, amit a púp vagy a torz arc közvetít a nézők számára. A cél az volt, ne egy színészt lásson a közönség, aki egy valamilyen szinten sérült embert alakít, hanem a belső tulajdonságok, mondhatni az értékek világa kerüljön a felszínre. Tényleg úgy szerettük volna megformálni a karaktert, hogy az első pillanattól kezdve annak belső tulajdonságai legyenek hangsúlyosak. A különleges mozgáson és beszéden túl a közönség feltegye a kérdést: milyen ember ő? Jó vagy rossz, hős vagy vesztes attól függően, hogy a történetnek éppen melyik részén helyezkedik el.

– A szerepet eljátszani fizikailag nem egyszerű feladat, a mozgását és hangját meg kell változtatnia, mindeközben énekel és táncol is a színpadon. Hogyan készült fel minderre?

– Mozgáspróbákon vettem részt, amik tulajdonképpen erőnléti edzésszerűek voltak, azokon a hiteles járást sajátíthattam el. Gyakorlatilag attól a momentumtól kezdve, ahogy megkaptam a szövegkönyvet, elkezdtünk azzal foglalkozni, milyen is legyen az általam megformált Quasimodo. A kérdés végig az volt: tudok-e majd saját magamból előhozni valóban hiteles alakítást. Természetesen ezentúl az ember megtanul egy bizonyos fajta mozgást és beszédet. Lassan ráérez arra, hogyan táncoljon és énekeljen egy olyan óriási színpadon, amihez nincs hozzászokva. A legnehezebb része mégis az, hogyan játsszunk el egy olyan dolgot, ami általában egy ember életében nem történik meg. Szerencsére ma már senki nem nő fel egy toronyban egyedül, elzárva a világ elől. Ezzel nehéz azonosulni, de nagyon hálás feladat.

–

A Viktor Hugo regényéből született fülbemászó Disney-dallamokkal fűszerezett történet mindenki számára ismert. Mennyit tudott a saját lelkéből hozzáadni a szerephez?

– A közönség lát egy külső dolgot, de a belső adja meg az igazi értéket. A külső információk elenyészőek ahhoz képest, amit a lelkünkkel kell, hogy megmutassunk ebben a darabban. Quasimodo lelkének a kibontásával tarthatunk csak igazán tükröt a társadalom elé. Az álca mögött rejtőző értékek megmutatása nehéz feladat. Azt gondolom, ahhoz hogy ezt megmutassuk, a színpadon álló összes embernek a munkájára szükség van. Egyszer sikerül lemennie a toronyból, és akkor a párizsiak először nagy szeretettel fogadják, majd amikor rájönnek, ez az ember más, mint ők, egyszerűen kitaszítják maguk közül. Ha megnézünk egy kerekesszékben ülő embert, kétféle reakciót vált ki: vagy sajnálják, vagy nem veszik figyelembe, ez történik itt is. Kitaszítják, kicsit bántják, de történet végére nyilván ő lesz a legnagyobb hőse a sztorinak. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember a történet hatása alá kerül, és muszáj a lelkével játszania. Minden energiámat és szeretetemet beleadtam ebbe a produkcióba, hogy sikeres legyen. –

Mit gondol, a mai világban mennyire lehet érvényes Quasimodo és Esmeralda szerelmi története?

– Nagyon különleges szerelmi háromszög van a sztoriban. A karakterem egyértelműen beleszeret Esmeraldaba. Közben pedig ott van Phoebus, aki nem csak egy plátói, hanem egy igazi szerelmi szálat nyújt a gyönyörű lánynak. Frollo, a főpap pedig a maga gonoszságával szintén beleszeret, ezért gyakorlatilag nem is háromszög, hanem mondhatni szerelmi sokszög. A mai világban is - mint mindig talán - a legfontosabb az ősi szeretet, az a mélyről jövő emberi érzés, ami Quasimodo és Esmeralda között is megszületik. Nem egy szerelmi szál bontakozik ki, hanem egy testvéri, inkább baráti vonal, s mindketten tudják, hogy ez nem tud igazán beteljesülni, de mégis nagyon szeretik egymást.