Rókus visszahív

Szeged Rókus városrészéről írt könyvet Domonkos László író, újságíró. Habár évtizedek óta Budapesten él, mégis úgy érzi, „Szeged Angyalföldje” örökre rányomta bélyegét a lelkére, megmaradt a szívében.

„Szeged egyszerre a napfény és a sötétség városa. Ambivalens, Janus-arcú a viszonyom vele. Felnőttem úgy, hogy Szeged a félelmetes Pol Pot megye központja volt. Mostanában mégis egyre gyakrabban jövök Szegedre, pedig a szüleim meghaltak, a barátaim eltűntek” –

Domonkos László

, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívuma munkatársa, aki rendszeresen publikál a Magyar Idők és a Magyar Hírlap című lapokban, szülőföldjéről írt könyvet. Rájött, hogy nem is Szeged miatt járt egyre gyakrabban a városban, hanem valamit érzett a rókusi múlt iránt, ahol élete első negyed évszázadát töltötte. Ennek eredménye lett a Féltett kishazák sorozat első tagja a Rókusi alkony. Az 1951-ben született szerző Rókusa ma már a múlt része, pont ezért kívánt írni róla. A kötetet Szegeden is bemutatta, a rendezvényen a szintén rókusi

Bátyi Zoltán

újságíró volt a beszélgetőtársa. Habár gyerekkorukban nem ismerték egymást, mégis sok szálon kapcsolódtak a másikhoz. Bátyi és Domonkos apja együtt szolgált katonaként, s a budapesti újságíró nyaranta idősebb Bátyi Zoltánnál jelentkezett a konzervgyárban felszerelésért.

Nosztalgiával emlékezett vissza Domonkos László fiatalkorára, a megmaradt pillanatokból csemegézett könyvében. Az Árvíz utcában Párizsról, a háborúról mesélő szomszédnő, „a jámbor, zseniálisan buta és homoszexuális

Tari Matyi”, Fejér Dénes

első tanácsai az újságírásról, a focizások, a bulibázisok, a barátja családjának három szobás lakása, ahol a méretek ellenére is csak az udvaron volt WC. Úgy érzi, ami benne van a fejében az a valóság, erről érdemes írni, ha tudja is, mára mindez fikcióvá vált. Bátyi Szeged Angyalföldjének nevezte Rókust, hiszen ez volt a munkásnegyed. „A ’60-as években elképesztő szegénység volt. Mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy a munkásosztály kezében van a hatalom” – emlékezett vissza. Természetes fejlődésnek tartja a városrész változását, bár nem tagadta, fájt neki, hogy gorombán elzavarták, mikor nemrég be akart nézni annak a nemrég felújított háznak az udvarába, amelyben felnőtt: „ma drágán kelnek el a lakások, de az emberek bezárkóznak, nem ismerik egymást.” Domonkos László szerint a jellemére is hatottak a rókusi évek. „Vaddisznóságot, durvaságot, bárdolatlanságot, flegmaságot, védekezésként megjelenő rinocéroszságot adott, ami nem volt más, mint a körülményekre adott reakció” – így a könyv szerzője. Mindennek jó hasznát vette a munkája során, kollégái azt mondogatták, „Dominak a hátán fát lehet vágni”. Nem véletlenül, mert „belénk verte, ránk ragasztotta ezt Rókus”.