Konferencia a munkásőrség történetéről az Emlékpontban

Kádár-huszárok és pártkatonák. Munkásőrök Hódmezővásárhelyen, 1957–1989 címmel rendezett tudományos konferenciát március 17-én – a munkásőrség hódmezővásárhelyi megalakulását követően épp hatvan évvel – a hódmezővásárhelyi Emlékpont.

A tudományos tanácskozást – amelyen a Németh László Gimnázium és Gregus Máté Mezőgazdasági Szakképző Iskola egy-egy osztálya is részt vett – megnyitó köszöntőjében Miklós Péter, az intézmény vezetője elmondta: az intézmény nevében is szereplő ponttal zárjuk mondatainkat és az Emlékpont is igyekszik egy korszak végére pontot tenni úgy, hogy annak részleteit feltárja. A konferencia címével azonos elnevezéssel nyílt meg a közgyűjtemény galériájában az a kiállítás, amely az 1957-ben megalakult erőszakszervezet vásárhelyi történetét tárja fel, míg a konferencia célja az volt, hogy az egy éve együttműködési szerződéssel is partnerré fogadott VERITAS Történetkutató Intézet történészeivel közösen világítsák meg a munkásőrség helyi és országos szervezetének hatévtizedes történetét. Az országos szervezet az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően 1957 januárjában alakult meg – idézte fel

Kiss Dávid

. A VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa A Munkásőrség szerepe és feladatai a pártállamban, 1957–1989 című előadásában kifejtette: a szervezet országos létszáma az első év nyarára elérte a harmincezer főt és már 1957 tavaszán tömegrendezvényeken vettek részt a helyi egységek, amelyek működését valamennyi településen a helyi pártszervezetnek rendelték alá. A munkásőrségbe belépettek között általános volt az alacsony iskolázottság, felsőfokú végzettséggel csak néhányan rendelkeztek, míg a felső vezetők között a legtöbben ÁVH-s és karhatalmista múltat tudhattak maguk mögött. Az állománnyal sok problémája adódott a vezetésnek – jelentette ki a történész a fegyelmi ügyek kutatásai során szerzett tapasztalata alapján. A munkásőrök 1963-ig hazavihették pisztolyaikat, amelyből több konfliktus is származott, sor került kocsmai lövöldözésre, de az egyik munkásőr gyermeke saját barátját sebesítette meg halálosan. Egy felmérés szerint az 1963-ban 45 ezer fős szervezetben több mint hatezren rendelkeztek rendőségi priusszal. Az abban az évben lefolytatott vizsgálatok után 132 főt ki is zártak a szervezet soraiból. Az 1963-as év vízválasztó volt a szervezet életében, onnantól évente az állomány tíz-tizenkét százalékát „szelektálták”, elköszöntek a magas életkorú, egészségileg alkalmatlan munkásőröktől, akiket úgymond tartalékos állományba helyeztek. Kiss Dávid elmondta: a hatvanas évektől a munkásőrök katasztrófavédelmi feladatokat is teljesítettek és feladatuk lett volna egy atomcsapás esetén közreműködni a lakosság kitelepítésében is.

Zeman Ferenc

, az Emlékpont történésze a munkásőrség kialakulásáról elmondta: a pufajkásoknak is nevezett karhatalom az 1956-ot követő sortüzek során kompromittálta magát – ez Vásárhelyen sem volt másként: a forradalom egyetlen halálos áldozatának életét is egy karhatalmista golyója oltotta ki –, ezért is volt szükség egy új, a Kádár-rendszert kiszolgáló párthadsereg megalakítására. A korábbi katonatiszt,

Surányi Mihály

lett a vezetője a hatvan éve megalakult egységnek, amelynek megbízható elkötelezettséggel bíró tagjait a helyi üzemek és téeszek szervezetei ajánlották, a felvételi eljárást a helyi pártbizottság folytatta le, s annak jóváhagyásával lehetett az ajánlott személyből munkásőr. Az akkor megyeszékhely Hódmezővásárhelyen 1957. augusztus 20-án zászlóavató ünnepséget rendeztek, amelyen

Szántó Kovács János

nevét vette fel a helyi alakulat, amely augusztus végére harminckét főt számláló lovas egységgel is rendelkezett, amelyet a tanyai lakossággal szemben tudtak jól alkalmazni. A vásárhelyi egység iratait tanulmányozva kiderült: gondot okozott a munkásőrök magas életkora, akik nem tudták időre teljesíteni a riadótervet a helyi pártszékház védelmére, mivel sokan messze laktak a belvárostól. Az egység gyakorlatokat tartott, amely során utcai harcra, objektumvédelemre és karhatalmi harcászatra készültek a munkásőrök. Egy 1958-as jelentés az egység hátrányaként írt a tagok magas életkoráról és a még a karhatalmi időkre visszanyúló „fegyverbarátságok” miatt – ma ezt inkább betyárbecsületnek nevezhetnénk – sok esetben nem jelentették a megtörtént fegyelemsértéseket és mulasztásokat. A hatvanas években sokakat tartalékállományba helyeztek, azonban a fluktuáció gondot jelentett a vezetésnek, a folyton cserélődő állománnyal nem tudtak jó eredményt produkálni. Az 1960-as év három riadópróbájából kettőt hajtott végre értékelhető módon az egység, míg a lőtéren láthatóan nem tudtak rendet tartani a parancsnokok. Zeman Ferenc szólt a végül leváltott Surányi Mihály parancsnok esetéről is, akinek – a barátoktól és munkásőr társaktól kölcsönzött és vissza nem adott pénzekhez kötődő – ügyeit a helyi MSZMP szervezet vitatta meg. A magánéleti gondokkal küzdő parancsnok a kölcsönt italozásra, szórakozásra költötte és a jegyzőkönyvek szerint szeretőt is tartott. Az akkor komoly összegnek számító tizennyolcezer forintos adósság miatt – akkoriban ez másfél évnyi bért tett ki – a vezetőt felmentették, azonban a párt gondoskodott róla: gazdasági vezetői pozíciót kapott a civil életben. Nem volt kötelező munkásőrnek lenni – jelentette ki előadásában Tóth Eszter Zsófia. A VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa rámutatott: a munkásőrök egy népszerűtlen rendszer megszilárdításában vállaltak feladatot, hiszen egy megfélemlített társadalomban a nem reális ellenforradalmi veszély megakadályozására vállalkoztak. Az elmúlt két évtizedben készített interjúinak egyik alanya a pincéből hozta elő munkásőr kitüntetéseit, amelyre nem volt büszke, a tagság – mint visszaemlékezett – kínos volt számára. A nyolcvanas években már nem volt elegendő jelentkező az állomány feltöltésére, szinte könyörögni kellett az új tagok belépéséért. A párt nem egy alkalommal beavatkozott a munkásőrök magánéletébe is,

Tóth Eszter Zsófia

egy esetet említett, amikor egy rossz házasságban élő munkásőr felesége a pártbizottsághoz fordult, hogy az italozó és őt bántalmazó férjét bírják jobb belátásra. A pártszervezet az ügyet kivizsgálta, s úgy vélték, nem vétkes a munkásőr-férj, ha néha eljár a keze. Egy másik munkásőr feleség viszont örült, ha alkoholizmussal küzdő férje a rendőrséget segítette szolgálata során az italmérések ellenőrzésében: férje legalább az idő alatt nem fogyasztott alkoholt.

Ólmosi Zoltán

, a Magyar Nemzeti Levéltár nyugalmazott főlevéltárosa Agónia és felszámolás című előadásában a szervezet feloszlatását megelőző időszakot vette górcső alá. Az 1980-as években a rendőrség már nem vette igénybe a munkásőrség szolgálatait a testületi felvonulások alkalmával, amely kapcsán a munkásőrökben felvetődött a kérdés: vajon szükség van-e még rájuk? Az utolsó években a sajtó sem volt elnéző a szervezettel és beszámoltak a lőtér-botrányokról, miközben a szervezetet megroppantotta az állami támogatás jelentős csökkentése is. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése megkettőzött sok munkásőrt, önbecsülésüket csak az erősítette, amikor Kádár János temetésén jelentős tömeg gyűlt össze. Bár voltak indítványok, hogy a munkásőrséget a honvédelem szervezetébe olvasszák be, erre mégsem került sor, az 1989. október 20-án született törvény döntött a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről. A szervezeti vagyont zárolták, a megyei szervezeteket gyors, operatív lépésekkel szüntették meg a fegyverek azonnali bevonásával, nehogy szervezkedés induljon az állomány tagjai között. A fegyverek és a hadtáp anyagok a honvédséghez kerültek, hol azokat használhatatlannak minősítették. A szervezeti iratokat a Hadtörténeti Levéltárba szállították, bár három megye és a főváros papír alapú iratainak jelentős részét megsemmisítették. A főlevéltáros elmondta: ezek az anyaok mágnesszalagon még rendelkezésre állnak. A konferenciát záró előadásában

Nagy Gyöngyi

, az Emlékpont történésze a konferencia napján megnyílt kiállítás anyagának összeállítása során szerzett tapasztalatairól számolt be. A vásárhelyen működött Szántó Kovács János Munkásőregység anyaga – amelynek része az egység 1977-ben alapított emlékszobája is – a szervezet feloszlatását követően a Tornyai János Múzeumba, majd 2006-os létrejöttét követően az Emlékpontba került. Az anyag – amelynek zöme a közgyűjtemény galériájában kialakított kiállításban is látható – nagy mennyiségben tartalmaz fotókat, dokumentumokat, kitüntetéseket és más tárgyakat is. Az előadó prezentációjában látható volt az egység 1957-es zászlóavatóünnepségének fotója, valamint több díj és emlékzászló, amelyekkel az egység és annak alegységeinek tevékenységét ismerték el. Az egykori Béke Szálló – ma ismét Fekete Sas – dísztermében rendezték a szervezet ünnepségeit, ahol az 1982-es ünnepi gyűlésen ötvenegy alapító is jelen volt a munkásőrök között. A vetített képeken láthatók voltak az 1984-ben a város által adományozott pro urbe kitüntetés mellett az országos parancsnok 1985-ben adományozott nagydíja és a Vásárhelyi televíziónak az 1987-es nagygyűlésen készített mozgókép felvételei is. Az Ady Endre utcai munkásőrszékházban alakították ki a „hagyomány szobát”, amelynek anyagát ma az Emlékpont gondozza, az előadás során láthatóak voltak a gyűjtemény részét képező Lenin-szobrok, a gipszből, porcelánból, sőt műanyagból készített emléktárgyak és a kiállításban is megtekinthető, munkásőr-motívumokkal díszített tál is. Nagy Gyöngyi szólt arról is, hogy az Emlékpontba nemcsak az Ady Endre utcáról kerültek munkásőr-relikviák, hanem az intézmény megalakulását követően magánszemélyek, egykori munkásőröktől is érkeztek felajánlások, így a kiállítás résztér képező két munkásőr egyenruha is.