Juronics Tamás a legényes csizmát cserélte balettcipőre

Néptáncosból kortárs balett darabok koreográfusa, majd zenés és prózai előadások rendezője. A színházműfajok minden ágazatában aktív Juronics Tamás volt szerdán a színház Függöny előtt, maszk nélkül című est vendége, ahol az is kiderült, hogyan vezetett a sport iránti szeretet a színpadig, s milyen befolyása volt ebben a Kossuth-díjas táncművész édesanyjának.

Ha néhány szóban kellene jellemezni a pályakezdő

Juronics Tamást

, akkor az ambiciózus, a kitartó és a bátor szavak illenének rá legjobban. Eddig sokan talán nem is tudták, ki rejtőzik - ha nem is a maszk - a függöny mögött, mindenképpen egy izgalmas életútnak lehettek fültanúi a Szegedi Nemzeti Színház estjén. A népszerű Kossuth-díjas táncművész már 14 éves volt, amikor a sportcipőt legényes csizmára cserélte, s hátat fordítva elektromérnöki karrierálmának, édesanyja javaslatára részt vett a Balettintézet (ma Magyar Táncművészeti Főiskola) néptáncosztályának felvételijén. Bár korábban sosem táncolt, a felvételiztetők meglátták benne a tehetséget, így esélyt kapott, hogy bizonyítson. Saját bevallása szerint legalább egy évre volt szüksége ahhoz, hogy az addig idegen közeg később a szenvedélyévé, és olyannyira az élete részévé váljon, hogy kalapban, szütyővel, bő ujjú ingben járja az utcákat.

"Ha valaki sikereket ér el valamiben, és visszaigazolást is kap arról, hogy jól csinálja, akkor szívesen is csinálja. Ez nálam is így volt, én is éreztem, hogy jól megy, és lám, amikor lediplomáztam. Mégsem ezen a vonalon maradtam, hanem azonnal a baletthez mentem." Juronics egy ideig viaskodott az érzéseivel, végül egy szerelmi csavar vezetett odáig, hogy végleg elhagyja a néptáncos közeget, és újra cipőt cseréljen, ezúttal balettra váltott. A táncművész ezzel együtt ismét fejest ugrott az ismeretlenbe, Magyarországon ugyanis egészen addig a kortárs balett, mint olyan, nem működött.

Imre Zoltán

, aki az 1960-as években külföldön gyűjtött tapasztalatokat, hozta el Szegedre tudását, s felkarolta a szegedi balett ügyét. Juronics, aki gyakorlatilag az alapítókkal egy időben csatlakozott a szegedi baletthoz, nehéz és komoly feladatokkal tarkított időszakként emlékszik vissza a kezdetekre, melyhez egy rossz élményt is társít. Ma már nevetve mesélt róla, hogy 19 évesen az Aidaban, talpig aranyra festve és szinte meztelenül, minden előzetes gyakorlás nélkül, beugrósként kellett volna helytállnia, az előadása azonban nem aratott osztatlan sikert. Ezt ő is érezte, el is gondolkodott rajta, hogy inkább visszaveszi a legényes csizmát. 1990-es évek elején kezdett koreográfiákon dolgozni, a szegedi balett akkoriban hemzsegett a tapasztalt külföldi táncművészektől.

Pataki Andrással

akkortájt hoztak létre egy balettműhelyt is, maguknak szerveztek és rendeztek előadásokat, fellépéseket. Miután Imre Zoltán elhagyta Szegedet, a társulat magára maradt, így Patakival nyakukba vették a hátramaradt tehetségeket, s később kinőtte magát a Szegedi Kortárs Balett társulata. Bár sokan követték a mestert, a megmaradtakkal és hat külföldi táncossal folytatódott a szegedi kortárs táncműfaj, még mindig viszonylag ismeretlen közeget jelentve ezzel Magyarországon.

"Ma a szegedi színház műsorrendjébe illeszkedve, ahhoz alkalmazkodva bemutatókat hozunk létre, idén kettőt. Önállóak vagyunk, de tulajdonképpen az egyik tagozatként vagyunk jelen. Nagyon hosszú időszakról beszélünk, 23 évről, ezért hogy a szakma hogyan reagál a mi működésünkre, azt nem is tudom összefoglalni néhány mondatban. Változó volt és nehéz is megítélni. Minden ilyen helyzet a szakmában egyrészt féltékenységről, irigységről szól, valahol pedig szakmai elismerésről is. Sok szakmai elismerés érkezett hozzánk, tehát panaszunk nem lehet, hogy minket nem díjaztak volna. Nemcsak a táncszakmában, hanem a színházi szakmában is van tekintélyünk" - folytatta. Utóbbi gondolatot mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Müpa az Évad társulatának választott a Szegedi Kortárs Balettot, ami nem csupán címbeli elismerése munkájuknak, hanem szoros együttműködést is eredményez a vezetőséggel. Ahogyan a tánc, úgy a prózai rendezés is egy gondolatnak, egy bátor lépésnek köszönhető az életében.

Bodolay Géza

ötlete nyomán nyúlt

Molnár Ferenc

egyik darabjához még Kecskeméten, ahol bár a társulat nem minden tagja fogadta kitörő lelkesedéssel a koreográfust, a főszereplő,

Makranczi Zalán

még mindig szívesen emlékszik vissza a rendezésre. A tapasztalatra hivatkozva később bátran vágott bele a Hair musicalbe, a Háztűznézőbe, abszolút kedvencébe, a Kékszakállú herceg várába, később pedig az operaműfajban is tett kirándulásokat, többek között a Turandot-ban. Beszélgetőpartnere,

Gyüdi Sándor

kérdésére elárulta, úgy érzi, a musicalek működése számára kézre esik, ezért élvezte a hamarosan Szegeden is bemutatandó Evita előkészítését is. A főigazgató a beszélgetés végén igyekezett kipuhatolózni, Juronics alkotói szerepet vállalna-e a Faustban, egyelőre viszont csak egy sokat sejtető pillantást kapott válaszul.