Ozone Mama: Mindig lesznek házibulik, ahol Doors szól

Kiirthatatlan műfajt játszik a fővárosi Ozone Mama, a grunge-ot vegyítik a hetvenes évek klasszikus amerikai rockjával. Az együttes idén nyerte el második Fonogram-díját, második lemezüket az Egyesült Államokban keverték, és az amerikai rádió és sajtó foglalkozott velük. A Székely Márton (ének), Gábor András (gitár), Dobos Gergely (basszusgitár) és Gulyás Máté (dob) felállású négyes tengerentúli koncertjei mellett az idei Szegedi Ifjúsági Napok fesztiválon is megfordult, nem mindennapi felállásban: Székely Márton sajnálatos egészségügyi kényszerpihenője miatt Gábor András és Gulyás Máté dobos osztozott meg az éneken. Az utóbbi időben már erősítést is kap a banda Lukács László szegedi billentyűs személyében. Vele és az énekessé avanzsálódott Gábor Andrással beszélgettünk a koncert után arról, hogy mit gondolnak a szakmáról, illetve, hogy miről szól a rock, és hogy hogyan érezné magát egy multimilliomos egy Ozone Mama koncerten.

- Rendhagyó koncertet adtatok a SZIN-en, sajnos Marci nem tudott veletek tartani. Ugye az ő hiánya nem lesz hosszú távú?

Gábor András: - Ez egy váratlan dolog volt, egy régebbi gerincprobléma újból előjött, amire nem számítottunk. Felmerült a kérdés - mivel le volt kötve a buli a fesztiválon-, hogy megtartsuk-e a koncertet vagy sem, de nem akartunk végül senkit sem cserbenhagyni. Megpróbálkoztam az énekléssel,

Máté

pedig segített, valamint

Laci

barátunk is csatlakozott hozzánk billentyűn és végül a fesztivál vezetőségével együtt úgy döntöttünk, hogy megtartjuk a bulit. Úgy érzem, hogy jól sikerült, és azt láttam a visszajelzésekből, hogy élvezték az emberek. Nem szerettük volna lemondani akkor sem, ha csak néhány alkalommal tudunk rá próbálni, mert ha valaki az

koncertre is kíváncsi volt a SZIN-en, csalódást okoztunk volna azzal, ha nem lépünk el. http://www.youtube.com/watch?v=yCcGkIL1rX8

- Hogy élted meg a kihívást, hogy énekesként is helyt kellett állnod a színpadon?

G. A.: - Férfiasan bevallom, hogy elég para volt. Nem arról van szó, hogy nem tudtam volna aludni, mivel folyamatosan dolgoztunk a számokon. Nyilván

Marcit

nem tudjuk pótolni, de azért elfogadhatóan sikerült. Kihívás volt, és félelmetes is abból a szempontból, hogy én nem szoktam ilyen sokat énekelni, főleg nem nagyobb színpadon, de végül is, ahogy mentek a számok egymás után, úgy éreztem, hogy kezdem élvezni, és abban bíztam, hogy ha nem megy el a végére a hangom, akkor megpróbáljuk hozni azt a szintet, amit szoktunk.

- Laci, te hogy kerültél a csapatba?

Lukács László: - Már ismertük egymást korábban is, ugyanis a régi zenekarom koncertezett együtt az Ozone Mamával. Idén július végén kezdtünk el próbálni közösen, igazából arról van szó, hogy amikor Andrisék úgy gondolják, hogy az adott koncertre jó lenne vinni egy billentyűst, akkor én ott vagyok, összepróbáljuk a számokat és megyünk. Először augusztus elején játszottunk együtt a Barba Negrában, most a SZIN-en, szeptemberben pedig a németországi End Of Summer Fesztiválra tartok a csapattal.

- Hogyan dől el, hogy kell-e billentyűs egy koncertre?

G.A: - Ez több összetevős dolog, mi anno alapvetően négytagú zenekarként indultunk és úgy gondoltuk, hogy szeretnénk színesíteni a palettánkat billentyűssel. Kis hazánkban megbízható, a mi zenénkben járatos billentyűst elég nehéz találni. Főleg olyat, aki jól játszik és ráadásul jó fej is, mint Laci :-) Nem döntöttünk még a zenekarral állandó bővülés ügyében, ráadásul nehezíti a pályát, hogy Marci jelenleg nem tud velünk tartani, szóval egyelőre csak tesszük a dolgunkat és meglátjuk, mi lesz. Örülök annak, hogy Laci elvállalta az együttműködést, és minél többször velünk tart, annál jobban érzem az egységet, annál jobbnak érzem a közös produkciót. Ennek néha azonban akadnak egyszerű logisztikai akadályai, de dolgozunk azon, hogy ezeket megoldjuk. Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő, most elsősorban azt szeretnénk, hogy Marci minél gyorsabban és teljes mértékben felépüljön. A SZIN bulin kívül lesz még szeptemberben egy német fesztivál, amelyen ilyen felállásban lépünk fel, mint most. Egy ilyen helyzet, amikor valaki kiesik egy időre baleset, vagy betegség miatt, még jobban összekovácsolja a csapatot és ad egy plusz löketet a folytatáshoz.

- Az általatok képviselt muzsika, a hatvanas, hetvenes évek amerikai rockzenéje hazánkban nem tartozik az éppen divatos irányzatok közé. Van létjogosultsága itthon egy ilyen zenekarnak?

G.A.: - Ez egy örökzöld műfaj. Attól eltekintve, hogy bizonyos rádiók nem játsszák ezt a zenét, még mindig van olyan generáció, aki ezen nőtt fel, aki ezt szereti, és mindig lesznek házibulik a tizennyolc éveseknek, ahol Doors szól. Kiirthatatlan műfaj, az Egyesült Államokban ez a stílus jelenleg a reneszánszát éli, ettől függetlenül megmaradt rétegzenének. Itthon is vannak olyan bandák, akik a hatvanas, hetvenes évek zenéit nyomják, és talán az Ozone Mama az egyetlen zenekar, amelyik hozzányúl ennek az időszaknak az amerikai vonalához. Mi vegyítjük a korai kilencvenes évek alternatív zenéjét, a grunge-ot a hetvenes évek szabad, klasszikus rockjával. http://www.youtube.com/watch?v=q2zrS9hPG6Y L.L.: - Szerintem magához a műfajhoz tartozik egy nagyon jól körülhatárolható életérzés, és teljesen mindegy, hogy a hetvenes évek melyik zenekarának az életművét ragadod ki, mind ugyanahhoz vezetnek vissza, a hetvenes évek Amerikájába, a hatalmas kisbuszok, a nagy bulik, rengeteg ital, csajok, drogok világához. Ez az életérzés valahol szerintem most is megvan sok zenehallgató emberben, csak más zenei stílusokban élik ki az ilyen irányú dolgaikat. Az Ozone Mama teljesen hiteles közvetítője ennek az életérzésnek. Amikor a Sonic Glory-t, a zenekar második albumát végighallgattam, akkor azt mondtam, hogy "Ez az, ebben minden benne van!" G.A.: - Szerencsére az Ozone Mama-t és az általa képviselt műfajt most már egyre többen ismerik és támogatják itthon is. Idén megkaptuk a második Fonogram-díjunkat, mely a legrangosabb hazai szakmai díj, tehát nagyon örülünk neki. Anno 2012-ben nem számítottunk arra, hogy nyerünk, és most is izgultunk rendesen, mert erős volt a mezőny. A díj elnyerése erősíti bennem az érzést, hogy igenis van a létjogosultsága itthon is ennek a zenének. Egyébként ez egy rendkívül rögös út, mivel nagyon sokáig tényleg önerőből kell csinálni. Mióta a menedzserünk is beállt a csatasorba, azóta könnyebben haladunk, bár a feladatok ezáltal számunkra is durván megsokszorozódtak.

A létjogosultság kérdését illetően említést érdemel még, hogy például a Nemzeti Kulturális Alap és a Cseh Tamás Program támogatása nélkül néhány dolgot jóval nehezebb lett volna kivitelezni. Amiben vagyunk, az mindig is egy „csináld magad” helyzet volt, minden energiánkat és pénzünket erre áldoztuk. Most időnként kicsit könnyebb, mert a támogatások által gyorsabban valósulhatnak meg bizonyos céljaink, és a gyorsabb haladás egyenlő a nagyobb eséllyel a sikerre. Szerintem ebben ez a szép, hogy nem kapsz meg minden segítséget rögtön, hanem végigjárod a rögös utat, amíg valaki fel nem ismeri azt, hogy van érték abban, amit csinálsz. Örülünk, hogy a hazai turnék mellett játszhatunk külföldön is, vagy hogy már két alkalommal is méltatott bennünket a rangos nemzetközi szakmai lap, a Classic Rock Magazine ("The pride of Budapest, surely." a szerk.), és hogy a nemzetközi rádiós színtéren is jelen vagyunk. Jövőre még az eddigieknél is komolyabb nemzetközi megmérettetésre, illetve turnéra készülünk.

- Mennyire érződik meg a zenekar karrierjén az amerikai kapcsolat és a Fonogram-díj?

G.A.: - A Fonogram-díj hatására történtek megkeresések, tehát a nagyon jóleső szakmai elismerésen kívül az ismertségünknek is jót tett. Az amerikai keverés és master nagyon is hasznára vált az anyagnak, egyrészt ilyet itthon nem nagyon hallani, másrészt ehhez a lemezhez, a mi dalainkhoz ez passzol, így lesz a dolog hiteles. Odakint egyre többen kedvelik a zenénket, ami nem csoda, hiszen náluk valamiféle 'népzene', óvodás kortól jól ismert és kedvelt műfaj az, amit mi csinálunk. Azt szeretnénk, hogy az emberek itthon is meghallanák a zenénkben azt, amiről szól. A szabadságról. Arról, hogy jól érzed magad. Ez egy pozitív töltetű dolog, nem siránkozás.

- Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy az Ozone Mama alapvetően nem a győztesek, a nagymenők, vagy a sikeresek zenéje, hanem azoké, akik húzzák az igát. A rock a vesztesek zenéje lenne?

G.A.: - Miről szól a rockzene a nagy bumm, a hatvanas évek óta? Lázadásról? Igen. Szabadságról? Igen. Szeretetről? Igen. Mozgalmakról? Igen. Mindig van egy réteg, aki úgy érzi, hogy nem minden frankó az életben, vagy esetleg az egész élet nem frankó, de ott van a zene, amihez nyúlni lehet, ami mosolyt csal az ember arcára, vagy legalább vigaszt nyújt, amikor szükséges. A rock főként azoknak a zenéje, akik így éreznek, attól függetlenül, hogy a mi dalaink általában az éppen gondtalan embereknek is bejönnek. Nyilván egy gazdag üzletember is lejöhet a koncertünkre és jól érezheti magát, mert pl. anno ezen a zenén nevelkedett és máig kedveli, de a rock szerintem alapvetően mindig is inkább a lázadó, vigaszt kereső emberek zenéje volt.

- Ti is lázadók vagytok?

G.A.: - Igen, de ahogy az idő telik, ez azért változik. Már nem úgy vagyunk lázadók, mint 18 évesen, amikor az ember polgárpukkasztóként elkezdi növeszteni a haját, nem megy el a fodrászhoz, satöbbi (mondjuk én most is növesztem, haha!) Mi semmi ellen nem harcolunk. Azt szeretnénk közvetíteni, hogy érezd jól magad, legyél szabad és csináld, amihez kedved van. Szerintem ez a zene erről szól. A Good Times Roll című dalunkban például benne is van, hogy az életben eléd gördülő gondok ellenére is fontos, hogy le tudj menj a srácokkal bulizni egy jót.