Szabó Balázs: „Az a szerencsés, ha a vers és a dal kézen fogva jár”

Nem érzi úgy, hogy a versek megzenésítésével kultúrmissziót teljesítene, de előfordult már olyan, hogy valaki azért tudott átmenni az érettségin, mert eszébe jutott, hogy a Bájoló is eredetileg Radnóti költeménye. Hatott rá Edith Piaf, de a Kárpát-medence zenei világa az éltető tere. Még Hollandiában is magyarul énekelt, s ha a jövőben eljutna Nyugat-Európába turnézni, akkor sem változtatna ezen. Ő Szabó Balázs, énekes, zenész, bábművész, aki ma a róla elnevezett bandával lép fel, míg korábban a Suhancos formációval járta az országot.

Több mint másfél év telt el a lemezetek megjelenése óta, az eltelt idő alatt leszűrhettétek az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat. Hol tart azóta a zenekar, elégedettek vagytok a lemez fogadtatásával?

Igen, most már leszűrhettük, de nagyon bízunk benne, hogy nem itt, vagy nem a következő lemeznél ér véget ennek az albumnak a története. Talán azt mondhatom, hogy a várakozásoknál is jobban fogadták, habár az ember egy lemez elkészítése során felkészül a legjobbra és a legrosszabbra is. Egyben azonban ott kell lennie annak is, hogy mikor eljövünk a stúdióból, úgy érezzük: egy fontos és pontos munka született, bárhogy is fogadják. Mikor a zenekarral befejeztük a lemez felvételét azt gondoltuk, beleadtunk apait-anyait, azt írtuk meg, arról énekeltünk, amiről akartunk. Ha nem fogadta volna szeretettel a közönség, akkor is játszanánk róla dalokat a koncerteken. Persze, azóta sokat változtattunk volna, de természetes dolog, hogy valami táplálódik, ér tovább.

Említetted, hogy utólag néha változtatnátok a dalokon. Megjelenik-e ez a dalok koncertváltozatában?

Igen, ahogy játssza az ember a dalokat, mindig beérnek, letisztázódnak, valamelyik egyszerűsödik, valamelyikhez plusz rész kerül, s a körülményektől is függ, hogyan adjuk elő. Néha egy-két szót kicserélek, vagy máshogy éneklek. Ezeket a módosításokat mindig visszük tovább, mert úgy érezzük, hogy jobb lett tőle a dal. Például a Nincs idő című dalhoz került egy előjáték rész, ami csak koncerten kerül elő. https://www.youtube.com/watch?v=YVxZggsNDjY

Felmerülhet a kérdés, kell-e még másfél évet várni a következő lemezre, hiszen legutóbb három év alatt készült el az album?

A terv szerint nem kell, de legutóbb is azért készült ilyen sokáig lemez, mert sok dolog jött közbe. Azt szeretném, ha a következő album is egy „szeretett gyerek” tudna lenni, remélem, hogy minden dal előbb eléri az általam támasztott elvárásokat, majd a zenekarral is elkezdjük próbálni a dalt, s ha nem törik bele a bicskánk, akkor elmondhatjuk, hogy ez egy lemezdal. Mikor minden összeáll, elkezdjük alakítgatni, hogy megfeleljen a stúdiófelvételhez. Nem tudom, hogy mennyire fog hasonlítani, nem hasonlítani az előzőhöz, mindig úgy dolgozom, hogy az aktuális behatások, intuíciók mentén haladok. Az eddig szembejött kisebb történetek kicsit más hangulatúak, mint a korábbiak. Az egész albumról még nem tudok szólni, nem egy megtervezett, hanem egy most élő, átélt és átálmodott történet.

Éppen most mi hat, ki hat rád zeneileg, irodalmilag?

Most

Radnóti Miklós

feleségének,

Gyarmati Fanninak

a naplóját olvasom, nagyon vaskos, pontos, száraz, de egyben szép történet is, nagy hatással van a hangulatomra. Visszaképzelem magamat a világháború előtti évekbe, az akkori budai utcákon jár nagyon sokat Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, küzdenek kiadásokért, elmennek a hegyekbe síelni. Olyan hétköznapi, banális történetek vannak beöltöztetve egy régi korba, amelyek engem utaztatnak, egy elsápadt, fekete-fehér film kockái peregnek előttem. Azt nem tudom, hogy ez hogyan fog lecsapódni a dalokban, egyáltalán megjelenik-e, de mindenképpen a múlt felé visz. Szívesen gondolok arra, hogy mi történt egykor, mit csináltam én, édesapám, nagyapám, a családfám bármelyik tagja abban az időszakban, ami eszembe jut. Olvasok könnyedebb munkákat is például regényeket, novellákat. Most is volt, hogy éjszaka felébredtem, s leírtam egy nagyon hosszú álmot, mert attól féltem, hogy ha visszaalszom, elfelejtem. Ez még nem dalszöveg, de talán egyszer lesz belőle egy történet. Rengeteg zenét is hallgatok, a legújabb programom az, hogy előkeresem azokat a régi lemezeket, vagy ha nincsenek meg, akkor interneten belehallgatok azokba a számokba, amelyek gimnazistaként, vagy huszonévesen a kedvenceim voltak. Előjönnek azok a dalok, amelyeket régen a tábortűz mellett énekelgettünk, például a Parno Graszt muzsikáját, akik gyönyörű cigányzenét játszanak, is így vettem elő újra. Kicsit érzelmileg is visszavisz, de egyben az eltelt évek miatt teljesen más füllel hallgatom őket, mást fedezek fel bennük. Kedvelem a Kárpát-medence zenei világát, az erdélyi, a román és a bolgár muzsikákat. Érdekel az indiai zene, szívesen megtanulnék szitáron játszani, de rájöttem, ahhoz újra kellene születnem egy másik földrészre. Szeretem a régi francia zene világát, többek között

Edith Piafot

.

Feldolgoztál Radnóti Miklós, Pilinszky János, Grecsó Krisztián verseket. Őket szinte csak a líra köti össze, más kor szülöttei, más formában verseltek, közönséged sem egyformán ismeri őket. Érzed-e úgy, hogy egyfajta kultúrmissziós szerepköröd van?

Akarva, akaratlanul van, de a megzenésített vers már a kezdetektől fogva életem része volt. Az első dalom is megzenésített vers volt, mert még akkor nem nagyon írtam szöveget. Ellenben szerettem, ha a szöveg erős, mert ez legalább annyit tud tenni a zenéért, mint a zene a szövegért. Tizenhét évesen kezdtem

Ady Endre, Juhász Gyula

verseket farigcsálni a saját szintemen, a mai napig nem tudok úgy végigolvasni egy verses kötetet, hogy ne próbáljak legalább egy költeményt eljátszani. Lehet, hogy az ember ront a versen, lehet, hogy segít rajta, az a szerencsés, ha a vers és a dal kézen fogva jár. Nehéz azért is, mert nagyon személyessé tud válni egy vers, egyeseknek nem mindegy, hogy kinek szájából és hogyan hangzik el. Ezért is vékony jég, könnyen beszakadhat alattunk, de át is érhetünk a túloldalra. Ez az én életemben egy nagyon jó kaland, hogy sikerül-e vagy sem véghezvinni ezt a sétát. Ennek ellenére sokan jönnek oda hozzám, hogy nélkülem nem olvasták volna ezt, vagy amazt a verset. Van erről egy kedves történetem, egy erdélyi fiú jött oda hozzánk azzal, hogy köszöni a Bájolót, mert nélkülünk nem ment volna át az irodalom érettségin. Már majdnem megbukott, mikor azt a mentő kérdést kapta, hogy mondjon fejből egy verset. Először nagyon megijedt, de azután eszébe jutott, hogy a Bájoló is egy vers, így sikerült átmennie a vizsgán. Ha így vesszük, akkor talán ez a missziós része a kérdésnek. https://www.youtube.com/watch?v=PcPmokVbz3A

A Bájolót eredetileg Kőházy FankaDeli Ferenccel közös projektetekben, a Suhancos együttesben dolgoztátok fel. Hogyan emlékszel vissza az akkori évekre?

Nagyon izgalmas időszak volt. Habár korábban is hangszeren játszottam, ekkor volt először lehetőségem egyedül felépíteni egy zenét, s

FankaDeli

rendelkezett egy ragyogó stúdióval és remek rálátással és tehetséggel. Tele voltam akarással, kísérletezési és próbálgatási vággyal. Viharos volt mind alkotásban, mind sebességben ez az időszak, hiszen rengeteg alkotás született, s közben nagyon sokat tanultam zeneszerzőként, szövegíróként. https://www.youtube.com/watch?v=8ow5WY3ABM8

Utolsó albumodon megtalálható egy duett, amelyet egy belga énekesnővel, Julie Rens-szel adtok elő. Hogyan tudtad összeegyeztetni a saját stílusodat a francia-vallon dalszöveggel, kultúrával?

Szerencsére nem volt nehéz, mert már a megszületésekor úgy képzeltem, hogy valaki franciául énekli a dalt, miközben tangóharmonikával, nagybőgővel kísérik. Annyira megmaradt bennem ez a vízió, hogy végül tettünk a megvalósításért.

Harcsa Veronika

segített, ő ajánlotta

Julie-t

, s nagyon boldog voltam, mikor megkaptam az ő általa felénekelt részét. Mindenki külön megcsinálta otthon a saját részét, s végül Budapesten lett összeegyeztetve minden. A lemezbemutató koncerten találkoztunk először személyesen, s ekkor tudtuk végre egy időben, egy helyen eljátszani a dalt. Nagyon örültünk, hogy jól fogadták az emberek, mert ritkán kérünk közreműködést, s nagyon ritkán működik közre a zenekar mások dalaiban.

Mit gondolsz, fordított irányba működik ugyanez? Mennyire értik meg azt a mondanivalót, hangulatot Nyugat-Európában, amit Te és a zenekarod képviseltek?

Nincs óriási tapasztalatunk, de januárban jártunk Hollandiában, Groningen városában az Eurosonic fesztiválon. Úgy tűnt, hogy a nyugat-európai közönség tagjai nem tudják, de érzik, hogy valami fontos dologról szól a szöveg. A zene is furcsa volt számukra, elsősorban a népzenei elemek miatt, habár a rockos-popos vonal miatt ez itthon sem tűnik megszokottnak, ott pedig főleg nem. A fesztiválról fülig érő szájjal jöttünk haza, nagyon jól éreztük magunkat, így valószínűleg működött és működhetne a dolog.

Ígéretek vannak külföldi meghívásokra, de azokkal tele a padlás. Az biztos, hogy ha külföldre megyünk majd fellépni, akkor sem éneklek angolul vagy hollandul, csak magyarul.

A határon túli magyarság esetében viszont nyelvi problémák sincsenek, de az anyaország magyarjaival ellentétben ők kisebbségi sorban élnek. Milyen előttük fellépni, nekik zenélni?

Más életkörülmények között élnek, mint a magyarországiak, ezért másmilyen a gondolkodási módjuk és a mentalitásuk is. Bizonyos értelemben nehezebb, bizonyos értelemben könnyebb fellépni előttük. Nehezebb, mert sok kilométert kell utazni, a határ elválaszt bennünket tőlük, miközben a kultúránk azonos. Más médiumokat érnek el, így kevésbé tudnak utánajárni egy-egy előadónak. Mindig kíváncsiak vagyunk, hogy mi történt két fellépésünk között egy-egy székelyföldi városban, mint Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, vajon többen jönnek, mint legutóbb vagy ugyanannyian, vannak-e a legutóbbi koncertről ismerős arcok? Bizonyos értelemben könnyebb ott fellépni, jobban működik, mint itthon, mert az ember minél többet van köztük, minél többet énekel nekik, annál többen adják tovább Erdélyben, hogy érdemes figyelni ránk.