A nyolcvanadik életévét idén betöltött Simai Mihállyal beszélgettünk életéről, pályájáról, pályatársairól, költészetéről, regényeiről. A József Attila-díjas alkotó születésnapját holnap ünneplik meg kollégái, barátai és Szeged város közönsége.
Idén lett nyolcvan éves
Simai Mihály
költő, aki habár Medgyesegyházán született, életének nagyobbik részét Szegeden töltötte. Első verses kötete 1962-ben jelent meg, az (eddig) utolsó ötven évvel később, a kettő között József Attila-díjat kapott 1981-ben. Ki tanárként, ki újságíróként, ki költőként, ki íróként ismeri. A Kincskereső című ifjúsági irodalmi lap munkatársaként tevékenykedett évtizedeken keresztül, de ma már inkább a felnőttekhez szólnak versei. Ősz hajával és elmaradhatatlan kerékpárjával városképi jelentőségű személy, interjúnkra is azzal érkezett, s valószínűleg a holnapi, tisztelői által megszervezett köszöntőre sem fog hintóval megjelenni. A Somogyi Könyvtár gyermek részlegének mesekuckójába húzódtunk be, még vidáman fel is ajánlotta, hogy legjobb lenne az óvodások székébe beülni, de végül maradtunk a rendes asztalnál. Érdeklődött, hogy láttam-e a kiállítást az életéről, a válaszom igen, úgyhogy rám került a bemutatkozás sora, mert az én műveim nincsenek kiállítva egyik emeleten sem, de ezután legalább egyikünknek sem kellett „stresszelni” az ügyben, hogy ne tudnánk a másiktól kérdezni.
Úgyhogy megkérdeztem, hogy mi volt a legstresszesebb része az életének. „A háború és ’56 volt” - válaszolta. „Öt éves koromban a szülőfalumból, Medgyesegyházáról átköltöztünk Gyulára, itt éltük meg 1944. október 6-ot, ekkor foglalták el a várost a „felszabadítók”. Kilenc éves gyermek voltam, szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy édesapámat pár napra hazaengedték az alakulatától, így elásta a katonaruhát és a fegyvert, s civilként várta az oroszokat. Azok közül, akik elmentek a frontra apám századából, alig néhányan jöttek haza a háború után” - mesélte. „Óriási kegyelem, szerencse, hogy apám túlélte, de a hosszú élethez manapság ez kell” - foglalta össze. „1956 csodálatos volt, mert az embernek ünneplőbe öltözött a szíve néhány napra, azután gyászba, mert jöttek a megtorlások” - folytatta. November 3-án jelent meg egy csabai újságban egy versem Költő most kell szólanod címmel, aminek néhány sorát idézték a Békés megyei fehér könyvben: „A hárombetűs iszonyat veszetten osztott kínt, halált. Egy bilincs volt a föld, az ég - és Magyarország mégis talpraállt!” - idézte.
- elevenítette fel Simai Mihály. Hozzátéve, hogy a kolléga és jó barát,
Fekete Pál
, a megyei forradalmi bizottság elnöke viszont hamarosan áldozatául esett a megtorlásnak. Isteni csoda, hogy ma még közöttünk van és írhatja könyveit.
„Amennyire lehetett, siettem is eljönni Békés megyéből Szegedre, ahol akárcsak ma, nehéz volt tanári állást találni. Az Ady-kollégiumban dolgoztam öt évig, nagyon megszerettem az ottani gyerektársaságot, akiknek egy része a környékbeli falvakból, más része távolabbról jött. Nem rég olvastam, hogy a zenészgyerekek közül többen is Kossuth-díjat kaptak és világhírűek, mint
Matuz Pista, Szabó Dénes
és mások” - tekintett vissza pedagóguspályájára.
Egy volt tanítványom,
Győri-Nagy Sándor
mesélte, hogy a szilencium alatt mennyit ábrándoztam, néha akkor írtam verseimet, miközben ők tanultak” - emlékezett vissza a 80 éves költő.
„A gyermekversek vonatkozásában sokat jelentett, hogy saját gyermekeim is megszülettek. Szokták mondani, hogy a költőnek kell múzsa, a gyerekköltőnek gyermekmúzsa. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy minden művésznek kell inspiráció” - vélekedett.
„Saját gyermekeimen kívül az is inspirált, hogy akkor kerültem el a Délmagyarországtól a Kincskereső című „világlaphoz”, ahogy mi hívtuk az ifjúsági irodalmi lapunkat, amely a 10-14 éveseknek szólt. Ekkoriban rengeteg találkozóm volt gyereknéppel, sokszor bejöttek a szerkesztőségbe, tábort rendeztünk
Baka Pistával
együtt. Tudtuk, hogy mi az érdeklődési körük, mit szeretnének, honnan merítsünk, s persze ismertük valamennyire a kor irodalmát is. Az volt az alapelvünk, hogy irodalomból csak jót szabad adni, de gyerekirodalomból csak a legjobbat” - mondta a „kincskeresés” filozófiájáról. Simai Mihály szerint a gyermek sok tekintetben tisztábban lát, mint a felnőtt, „ezt a nálunk is sokszor publikáló
Janikovszky Éva
csodálatosan tudta megírni, karikírozni”. Fontos volt gyermekperspektívából láttatni a világot, de egyben igyekeztek tágítani is a gyerekek látókörét. „Nagyon szép korszak volt, a nyugdíj előtti utolsó húsz évem ezzel telt. A bennünk élő gyermek mocoroghatott, bukfencet vethetett, s néha szamárfület is mutathatott a felnőtteknek. Néha még szilenciumra ítélt költők műveit is megjelentethettük, mint
Nagy Gáspárét
és
Eörsi Istvánét
, mert az aczéli sasszem erre kevésbé figyelt” - foglalta össze a Kincskeresős évtizedeket.
Észrevétlenül átkerült a beszélgetés fonala a munka utáni munkás évekre, „Egy nyugdíjas előtt két út áll: vagy leül és csendben marad, vagy csinál valamit, mert úgy érzi, hogy megvan a kedve, a szellemi potenciálja, az ereje hozzá. Az utóbbit választottam, s egy mostanáig tartó korszaka kezdődött a költészetemnek – mondta, s közben gyorsan lekopogta kijelentését.
„Remélem, hogy egymás mellé téve a korai és a késői verseimet az utóbbiak a jobbak, a mélyebbek, a távlatosabbak, s talán formailag is szebbek.
Nemes Nagy Ágnes
mondta, hogy a vers építi önmagát, s egyre jobban úgy érzem, hogy így van, kiköveteli magának a ritmust, a rímeket a gondolat. Az utóbbi években egyre inkább versépítő elem nálam a rím. Nagyon jól esett, hogy barátaim
Kosztolányihoz
, vagy
Arany
Őszikéihez hasonlították ezeket az utóbbi munkákat, amelyek részben búcsúznak az élettől, részben hozsannázzák azt.”
Aki olvasta Simai Mihály munkáit, látta az életéről szóló kiállítást tudja, hogy bizonyos állatok gyakran szerepelnek költeményeiben, regényeiben. „Két kedvenc állatom a ló és a sólyom, közös bennük a szépség és a sebesség. A világ legszebb lovai című gyerekkötetemet érdekes módon nagyon sokan szerették, még egyetemistaként is megkerestek, s elmesélték, hogy olvasták fiatalon. A sólymokban a szabadság, a repülés, a végtelenhez való vonzódás, ami megfogott” - beszélt a két állathoz kapcsolódó viszonyáról a költő.
„Az emberi élet drámai műfaj, nem kapjuk meg a Szépségnek, a Fénynek az óceánját, csupán cseppeket kapunk belőle. A remény, az akarat és a hit segített, hogy stációról stációra haladjak az életem során. A hitnél nem csak vallásos hitre gondolok, hanem valamiféle ősbizalomra, játszva a szavakkal mondhatjuk, hogy kicsit önhittnek is kell lenni, ha olyan költőzsenik után, mint
József Attila
és
Radnóti Miklós
tollat mer fogni a kezébe az ember. Ugyanazok a lépcsőket koptatom belépve a bölcsészkar épületébe, mint ők, s ha lemegyek a rakpartra, „hallgatom, mit sírnak a habok”, mint
Juhász Gyula
tette” - emlékezett a nagy elődökre. „A szegedi kortársaim is kiváló költők voltak, mint
Veres Miklós
, akivel együtt voltunk újságírók,
Szepesi Attila, Petri-Csathó Ferenc
, Baka István. Mindannyian maradandó életművet tettek le az asztalra. Baka István versei máig élnek és hatnak, ezt halálának 20. évfordulóján külön szeretném kiemelni” - vélekedett pályatársairól. „Villon egyik versének a címe az volt, hogy Legjobb csőr a párizsi, ezt továbbgondolva, úgy mondanám, hogy „legjobb toll a szegedi”. Gyüttmönt ember vagyok, mert nem itt születtem, de bennem van a város, a Valaki mindent elszeret című versemben említem „Szeged száz régi szögletét, a Dóm imádság-ihletét, füvészkert fészekmelegét, boszorkánysziget zöld hevét…” nagyon szeretem, ezek mind a városhoz kötnek, s persze a rengeteg barátság, s a „régi szerelmek lábnyoma”, ahogy Radnóti írta egykoron.
„Azt hiszem minden költő azért ír új meg új verseket, mert még szeretné megírni a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb versét. Én legalábbis szeretném még a korábbi munkáimat túlszárnyalni. Hamarosan megjelenik egy 80 versből álló kötetem. Régi adósságom egy önéletrajzi regény, már van néhány elképzelésem róla, hogy hogyan fogom megírni, nagyon sok barátnak, rokonnak, családtagnak kellene emléket állítani benne, de egyben az egész XX. századi történelemnek is. Dédelgetett szándékom, hogy megírom, hogyan élték meg az én éveimet kortárs-alteregóim Délvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken” - mondta az előtte álló feladatokról. „Adjon az Isten erőt, ahhoz, hogy sikerüljön!” - zárta szavait, s mi is csak ugyanezt kívánhatjuk.
A hét embere: a nyolcvanadik életévét idén betöltött Simai Mihállyal beszélgettünk életéről, pályájáról, pályatársairól, költészetéről, regényeiről. A teljes interjú ITT: http://szegedma.hu/?p=576867
Posted by Szegedma Hírportál on 2015. október 3.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.