Király Leventét a sors választotta színésznek

"Naturalista színész vagyok, azt akarom, hogy a néző is elhiggye, ami a színpadon történik. Meghíztam és szakállat növesztettem, ha szükséges volt. Szerettem a Galilei életét, megfojthattam Desdemonát Othelloként; olyan dolgok történtek velem, amelyekre álmomba sem mertem gondolni."

Jó kedélyűen köszöntötte

Király Levente

a közönséget a legutóbbi Függöny előtt, maszk nélkül című színházi beszélgetős sorozat estéjén. Már színpadra lépésnek pillanatában sejtették a nézők, hogy nem mindennapi történéseknek lehetnek majd fültanúi, ha a Nemzet Színésze egyszer belekezd életútjának ismertetésébe. Beszélgetőpartnere ezúttal is

Gyüdi Sándor

főigazgató volt, aki a múlt hónapban

Fekete Gizit

faggatta hasonló témákról: hogyan került közelebbi kapcsolatba a színészettel, mit kellett feláldoznia és maga mögött hagyni ahhoz, hogy hivatásának éljen, illetve, milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie egy idegen városban. Ugyanis Király Levente sem a Tisza-parti város szülötte. Budapesten töltötte gyermekkorát, s csak a főiskola után, 1959-ben került a Szegedi Nemzeti Színház társulatához, ahol a Csárdáskirálynő Bóni grófjától Shakespeare Lear királyáig értek és érnek a mai napig is szerepei - még akkor is, ha már láthatóan a háttérbe húzódott. Mi sem bizonyítja jobban, hogy színészi játékán generációk nőttek fel, mint az, hogy a szegedi teátrum jelenlegi igazgatója, Gyüdi Sándor abban az esztendőben született, amikor a Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas érdemes művész csatlakozott a szegedi színházhoz. Pedig gyermekkorában nem tervezte, hogy a színpadon éli életét.

Édesapja ugyanis amatőr régész volt, rendszeresen járták a Duna-partot, hogy a kavicsok között kincsekre vadásszanak. A fiatal Király Leventét szíve mélyéig megfertőzték az együtt átélt kalandok, s apukája is azt szerette volna, ha fia beteljesíti vágyait. Baráti invitálásra és egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis jelentkezett az akkori színművészeti főiskolára. Őt felvették, a társát azonban nem. "Nagyon szerettük a főiskolát. A mi évfolyamunknak akkora szerencséje volt, hogy az újonnan rendezői szakon végzett

Szinetár Miklós

karolhatott fel minket. Ő találta ki egyébként a zenés helyzetgyakorlatot: klasszikus zenére táncoltunk és szituációs gyakorlatokat oldottunk meg" - emlékezett vissza. A főiskolai évek azonban nem voltak zökkenőmentesek: negyedévesen elfogadta a meghívást áhított Madách Színházba a tanulmányi osztályon tudta nélkül, ezért fegyelmi megrovásban részesítették. Kiderült, a végzett színészeknek két évig kötelezően valamely vidéki társulat munkájába kellett bekapcsolódniuk. Így került Szegedre. "1400 forint volt akkoriban a fizetésem, pedig Pesten még 1600-at ígértek. Felmentem

Vaszy Viktor

igazgatóhoz, aki biztosított róla, hogy meglesz az 1600 forint is. Színészlakás azonban nincs, ezért ott fogok aludni, ahol tudok. Bementem az akkori Hungáriába és kértem magamnak egy szobát. Ott éltem közel 2-3 hónapig. Igen ám, de 4 évig fizettem az adósságot."

Idővel azután beindult a nagyüzem. Az a Király Levente, akit korábban szinte senki sem ismert a szegedi színházi világban, egyre nagyobb és jobb szerepeket kapott. Mikor kiderült, hogy a zenével sem áll hadilábon, sorra jöttek a táncos-zenés darabok, így például

Deval

A potyautas című műve, amelyben Raoult játszotta. 1989-ben a Hegedűs a háztetőn főszerepét is megkapta. Az előadást a nizzai polgármester is megtekintette, ami annyira tetszett neki, hogy a teljes szereplőgárdát meghívta Franciaországba, ahol egyébként odáig egyetlen alkalommal sem játszották a Stein–Bock–Harnick-darabot. A Nemzet Színészének értelmezésében ez az előadás a kisember és Isten viszonyát feszegeti; Tevje egy olyan férfi, aki a taníttatásoknak megfelelően, szent meggyőződéssel szeretetben és szigorral neveli öt lányát. "Az utolsó lány házasságánál, akit kitagad az apa, mindig civil lettem. Mindig a lányomra gondoltam."

A franciaországi előadás érdekes kihívás elé állította a színészt. Lévén, hogy nem tudták bemagolni a franciára fordított Hegedűs a háztetőn szövegkönyvét, kénytelenek voltak magyarul színpadra állítani. A közönséget kivetített szöveg segítette a történet követésében, azonban amint a szegei csapat belekezdett a darabba, senkit sem zavartak a nyelvi különbségek. "Amikor játszom, sosem figyelem a nézőt. De akkor elkezdett fönt futni valami szöveg, ami nagyon zavart. Akkor vettem észre, hogy a nézők olvasnak, de 5-10 perc múlva már nem foglalkoztak a vetítéssel. A színészet lényege, hogy a gondolatiságot át kell engedni a szíven és kijön a szájon. Ha a néző úgy hiszi, hogy vele is ugyanígy történne meg, akkor jó. Ez az én elképzelésem." Király Levente tehetségének híre hamar terjedni kezdett, többször is visszahívták Budapestre, de egyetlen szerződéses felkérésnek sem tett eleget. A Tisza-parti városban érezte és érzi jól magát a mai napig. Pályájára a kezdetektől fogva jellemző a cikázás: ha táncos-komikus szerepet kértek tőle, akkor azt játszotta el; ha nagyobb produkciókban kellett szerepelni, akkor azt, de ha kellett, Mercutiová változott. "Naturalista színész vagyok, azt akarom, hogy a néző is elhiggye, ami a színpadon történik. Meghíztam és szakállat növesztettem, ha szükséges volt. Ez hülyeség volt utólag visszatekintve, de ha olyan rendezővel dolgozhattam, aki ezt meg tudta fogni, akkor nagyon jó volt. Szerettem a Galilei életét, megfojthattam Desdemonát Othelloként; olyan dolgok történtek velem, amelyekre álmomba sem mertem gondolni."

A Kossuth-díjas színész úgy véli, valaki fentről terelgeti a sorsát. Ezt az érzést fogalmazta meg utóbbi fővárosi székfoglaló előadásában is, amelyből felolvasott egy részletet a hallgatóságnak. "Legyünk büszkék reá, hogy színészek vagyunk. Csak árny, amit teremt a költő képzelet, mi adjuk meg neki a lelket, életet. Jászai Mari szavai szerint: a színész, ha lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő. Őt a sors választotta színésznek, ezt történt velem is."