Vámbéry Ármin, Stein Aurél és a brit birodalmi eszmény

A 19. század második felében és a 20. század első évizedeiben Ázsia a Great Game (azaz a „Nagy Játszma”) időszakát élte. A játszma két résztvevője két nagyhatalom: a Brit Birodalom és a cári Oroszország volt. Céljuk a területeik és érdekszférájuk kiterjesztése volt leginkább egymás rovására. A színtér Közép-Ázsia kis muszlim kánságai, valamint Kína legnyugatabbi területei, ahol a gyenge kínai központi hatalom csupán névleges hatalommal bírt. A két érintett terület neve ekkoriban Orosz- illetve Kínai-Turkesztán volt.

A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A Great Game kifejezés szülőatyja a Dzsungel könyvével világhírűvé vált angol szerző, Rudyard Kipling, akinek Kim című munkájában is megjelenik a történet hátteréül szolgáló nagyhatalmi játszma. A Karl Meyer és Shareen Blair Brysac szerzőpárosnak a Great Game-ről szóló könyvében, a Tournament of Shadowsban (az „Árnyak játéka”, ahogy egy orosz tábornok elnevezte ezt a titkos küzdelmet) szerepel az a megállapítás, hogy a „Nagy Játszma” valójában a későbbi hidegháború viktoriánus prológusa volt, hiszen a küzdelem valójában nem a csatatéren zajlott; nyílt összetűzésekre a két európai nagyhatalom között nem került sor, ellenben a háttérben elképesztő intenzitással folyt a kémkedés, adatgyűjtés, térképezés, a szövetségesi rendszerek kiépítése. A kesztyűt az oroszok dobták oda először. Az 1600-ban létrejött Brit Kelet-Indiai Társaság 1770-re az indiai szubkontinens vezető hatalmává vált, egészen 1858-ig, amikor is a szipoj lázadást követően a Társaságot feloszlatták és Brit-India Rádzs lett, azaz a brit korona alá közvetlenül rendelt gyarmat. A britek tehát az 1850-es, 1860-as években leginkább helyzetük megszilárdítására törekedtek az indiai szubkontinesen. Az oroszok viszont a számukra komoly kudarccal végződő krími háborút lezáró párizsi békét (1856) követően komoly gazdasági problémákkal néztek szembe (ennek egyik következménye volt az is, hogy 1867-ben csupán 7,2 millió dollár értékű aranyért az Egyesült Államok javára megváltak Alaszkától). Az oroszok viszont európai nagyhatalmi szerepük megrendülését követően új színterek felé fordultak: a közép-ázsiai térség ekkoriban kisebb-nagyobb – lényegében még középkori viszonyok között élő – kánságok (Híva, Buhara, Szamarkand, Kokand) kezében volt. Szinte törvényszerű lépés volt tehát, hogy az oroszok itt próbáltak meg halászni a zavarosban, majd gyors egymásutánban terjesztették ki hatalmukat ezekre a területekre. Az ugyancsak a Great Game történetét feldolgozó Peter Hopkirk megállapítása szerint: „Négy évszázadon keresztül az Orosz Birodalom folyamatosan átlagban napi 55 négyzetmérfölddel, azaz évi kb. 20 000 négyzetmérfölddel gyarapodott. A XIX. század elején még 2000 mérföld választotta el a britek és az oroszok ázsiai birodalmait, a század végere ez néhány százra csökkent, a Pamír régióban pedig néhol kevesebb, mint 20 mérföldnyi távolságra.” Az orosz katonák alig titkolt távlati célja idővel egyértelművé vált: kijutást kell találni a déli meleg tengerek irányában.

A briteknek tehát új érzéssel kellett megbarátkozniuk: az északról érkező állandó fenyegetettség érzésével. A határvonalak közeledése pedig mind inkább fokozta a Great Game-et, egyre több embert és erőforrást állítva e „hidegháború” szolgálatába. Az oroszok ráadásul igencsak jól játszották ezt a játékot. Az afganisztáni emírt például apró lépésekben, de komoly sikerrel fordították a britek ellen, amelynek messze ható következményei lettek: nemcsak a több ízben is fellángoló afgán–brit háborúk révén, vagy több kémnek tartott brit katonatiszt afganisztáni kivégzése révén is; de jól tudjuk, hogy a magyar régész, Stein Aurél is lényegében azért nem kapott kutatási engedélyt hosszú-hosszú ideig Afganisztánban, mert évtizedekig brit szolgálatban dolgozott. A játszma résztvevői tehát nemcsak a katonák, diplomaták, hivatalnokok köréből kerültek ki, akiknek az „érzékenyebb” területeken pl. India északnyugati területein vagy Nyugat-Kínában igen fontos szerepet szántak a hírszerzésben, a dezinformálásban, de szerepet kaptak ebben a vidéken megforduló tudósok, kutatók is. Az angolok például gyakorta alkalmaztak kémfeladatokra indiai írástudókat, úgynevezett panditokat is, akik szabadon jöhettek-mehettek a határokon át, és folyamatosan térképezték fel azokat a területeket, amelyek a Brit-India védelme szempontjából kulcsfontosságú vidékeknek számítottak.

Hasonló eszközöktől az oroszok sem riadtak persze vissza. Az angolok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az 1860-es évektől kezdődően Belső-Ázsia térségeibe többnyire az Orosz Tudományos Akadémia támogatásával kiküldött expedíciók célja tudományos viszgálatok mellett ugyancsak a térképezés és az anyaggyűjtés volt. Az első a sorban Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkij volt, aki 1870-től számos expedíciót vezetett Belső-Ázsiába, 1876–1877-ben jutott el a Takla-makán sivatag térségébe. Dmitrij Klementz 1898-ban elsőként kutatja Turfán környékét, rengeteg rajzot és fényképet készítve a Turfán környéki rommezőkról, így Kara-Khodzsáról vagy Jarkhotóról. Przsevalszkij támogatottja, Pjotr Kozlov valamivel később (1907-ben) felfedezte az egykori belső-ázsiai Tangut Birodalom fővárosát, Kara-khotót, a „Fekete várost”. Az őket követő Szergej Oldenburg 1910-ben indult útnak és Kara-sahr, Kucsa és Bezeklik romjait vizsgálta át. Ennek a hatalmas és összetett játszmának volt azonban két magyar orientalista résztvevője is, Vámbéry Ármin és Stein Aurél, akik – a legkevésbé sem meglepő módon – nem az 1848–49-es szabadságharc leverésében oroszlánrészt válaló oroszok mellett kapcsolódtak be a küzdelembe.

A 19. század második felében a magyarok zömét rendkívül erős nemzeti érzelmek jellemezték. Ennek az említett két kiváló tudós is gyakorta hangot adott. Az egykori zsidó Wamberger Hermann, azaz Vámbéry Ármin, aki álruhában, sánta dervisnek öltözve járta be Közép-Ázsiát, példátlanul büszke volt magyarságára, magyar öntudatára. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy amikor második magyarként a régi perzsa Akhaimenida dinasztia szakrális fővárosában, a nagyszerű Perszepoliszban járt, úgy döntött, hogy egy remekbe szabott graffitit hagy a helyszínen és az egyik ókori építményre az „Vámbéry Á, 1862. Éljen a magyar!” feliratot karcolta. Nem kérdés, hogy Vámbéryt erős hazaszeretete fűtötte ekkor. Másik világhírű orientalistánk, Stein Aurél nagybátyja, a neves szemész és egyben a budapesti zsidó hitközség elnöke, Hirschler Ignác ugyancsak azon a véleményen volt, hogy a hazai zsidóságnak be kell olvadnia a többségi magyar közösségbe, egész egyszerűen magyarrá kell válnia. Csak gyaníthatjuk, hogy Stein apjának, a 48–49-es forradalom és szabadságharcban fegyvert ragadó Stein Náthánnak is hasonló lehetett az álláspontja. S bár Stein Aurél összesen csupán 13 évet élt Magyarországon, mégis – ahogy egyik éltrajzírója megjegyzi vele kapcsolatban – ugyancsak „szívvel-lélekkel magyar volt és magyar maradt”. Stein naplóiban, feljegyzéseiben az aradi vértanúk napjáról minden évben megemlékezett, 1874-es naplójában a következő sorokat fűzte a világosi fegyverletétel napjához (augusztus 13-ához): „Majd vissza adjuk a kölcsönt a kutya orosznak. Föl, föl magyarok! Éljen a haza!” Mind Vámbéry, mind pedig Stein tehát elkötelezett magyarként lényegében utálta az oroszokat, mindehhez ráadásul az angol nyelv és a brit kultúra nagyfokú szeretete járult mindkettejüknél, így lényegében semmi meglepő sincs abban, hogy mindketten a brit oldalon kapcsolódtak be a Great Game-be.

Vámbéry 1857-től kezdőden kiépített kapcsolatai a török legfelsőbb körökkel, majd különösen 1861-ben megkezdett közép-ázsiai utazása (melynek elsődleges célja egyébként a magyarság eredetének kinyomozása volt) az oroszok által kiszemelt közép-ázsiai kánságokba (Kokand, Buhara, Híva) különösen értékessé tették a tudós személyét a brit külügyérek szemében. S míg itthon, Magyarországon viszonylag hűvös érdektelenség fogadta Vámbéry utazásait, addig hazaérkezése után Londonban mint egy hőst fogadták: mindenki szerette volna hallani beszamolóját kalandos útjáról, hisz jól emlékeztek még Conollyra és Stoddartra, a két angol katonatisztre, akiket néhány évvel korábban kegyetlenül kivégzett a buharai kán. Hatalmas teljesítménynek számított tehát az, ami saját honfitársaiknak sem sikerült: lelepleződés nélkül túlélni egy ilyen veszélyes vállalkozást. Amikor dervisnek öltözve eljutott a közép-ázsiai kánságok területére, azok meg önállóak voltak, de útja során kialakult az a meggyőződése, hogy ez csak ideiglenes állapot: az orosz terjeszkedésnek hamarosan áldozatul fognak esni egyenként, hacsak a britek ezt meg nem akadályozzák. Ám hiába fogadta őt a walesi herceg és Disraeli miniszterelnök, a figyelmeztetései süket fülekre találtak: a terjeszkedesi politika akkor épp nem volt népszerű a Brit Birodalomban. Vámbéry azonban nem adta fel, ráadásul a tudós remek tárcaíróként is megállta a helyét, ezért a témát nem vette le a napirendről és nagy hatású cikkeket írt a Timesba és más angol lapokba. Ezek mindegyike a térségben az angol érdekekre veszélyt jelentő orosz törekvésekre igyekezett a figyelmet felhívni és folyamatosan bíztatta az angolokat az oroszokkal szembeni határozottabb fellépésre. A kocka Merv 1885-ös orosz elfoglalását követően fordult meg, Vámbéryt Angliába hívták, ahol mondandója már meghallgatásra talált. Londonból hazatérve megírta a The Coming Struggle for India című művét, amely nem kis részben a brit birodalmi eszmény apoteózisa is volt. S míg az itthon elindult ugor–török vitában (melynek célja annak eldöntése volt, hogy a magyar nyelv finnugor avagy török eredetű-e) lényegében komoly megalázatásokat kellett elszenvednie, brit kapcsolatai további sikereket és anyagi megbecsülést is eredményezett számára, különösen akkor, amikor diplomáciai megbízást látott el a brit udvar és II. Abdulhamit török szultán között. Mindezt annak ellenére, hogy az angol–török kapcsolatokat olyan komoly problémák árnyékolták be, mint a tengerszorosok kérdése, a későbbi orosz–török közeledés vagy az egyiptomi konfliktus (ez utóbbiba merült el később nyakig T. E. Lawrence angol régész is, akit később csak Arábiai Lawrencnek neveztek).

Vámbéry régi fiatal mentoráltja és jóbarátja, Stein Aurél doktori fokozatának megszerzését követően először 1884-ben, majd 1886-ban is Trefort Ágoston anyagi támogatásának köszönhetően jutott ki Londonba, a számára már gyermekként is rendkívül vonzó és szimpatikus Anglia fővárosába. Oxfordi és cambridge-i kutatásai mellett itt, Londonban szerzett számos támogatót és jóbarátot, így Marco Polo szövegének kiadóját: Sir Henry Yule-t vagy a perzsa ékírás megfejtőjét: Sir Henry Rawlinsont. Leginkább nekik köszönhetően szállt fel 1887 végén egy India felé tartó hajóra, s kapott állást 1888. január elsejétől Brit-India egyik legfontosabb angolok által lakott központjában, Lahorban. Életének következő 55 évében, egészen haláláig belső-ázsiai és iráni–iraki expedíciói időtartamát, valamint hosszabb-rövidebb európai tartozkodásait leszámítva Indiában élt és dolgozott. S ha ez így alakult, akkor – bármennyire is ízig-vérig magyarnak tartotta magát – úgy vélte, hogy minden lehetséges módon ki kell mutatnia a ragaszkodását a Brit Birodalom iránt, amelynek időközben elkötelezett hívévé vált. Ezért Stein 1889-ben lemondott magyar állampolgárságáról, s közel 15 év kvázi „hontalanság” után 1904-ben megszerezte az angol állampolgárságot. Stein számára a britek indiai jelenléte nem egy orszag gyarmati sorban való tartását, hanem a Pax Britannica jótéteményeinek kiterjesztését jelentette. Számos munkájában tesz dicsérő megjegyzést a britek gyarmati politikájáról: a rendszeres oktatásról, a kegyetlen vallási szokások betiltasáról, a törzsi viszályok elfojtásáról, az öntözés kiterjesztéséről, a mezőgazdasági termelés modernizálásáról és az éhínség visszaszorításáról. Mindezt ráadásul abszolúte meggyőződéssel. Ezért semmi meglepő sincs abban, hogy amikor benyújtotta belső-ázsiai expedícióira vonatkozó terveit, maradéktalanul azonosulni tudott azzal a brit igénnyel, amely a támogatásért cserébe az általa kutatni kívánt területek feltérképezését és az indiai háromszögelési rendszerbe való illesztését kérték.

Térképészeti munkálataival Stein nemcsak számos fehér foltot tüntetett el Belső-Ázsia térképéről és emelkedett a legnagyobb földrajzi felfedezők, Scott, Amundsen és mások közé, de egyúttal komoly muníciót adott az angoloknak a Great Game nem csituló harcában is. Így teljesen felesleges annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy Vámbéry vagy Stein valójában brit kémek voltak-e? Mint az gyakorta elhangzik velük kapcsolatban. Mert bár erre egyelőre semmilyen konkrét bizonyíték nem került elő, tevékenységük egyértelműen a brit külügy és a hírszerzés érdekeit szolgálta. Persze ezzel és sokkal kevésbé a rendkívüli régészeti feltárásaival vívta ki nemcsak a brit korona, de hazája elismerését és erkölcsi megbecsülését is. Különösen ez utóbbi okozott némi keserűséget az idős Vámbérynek, hiszen csakúgy, mint Stein, ő is évtizedekig fáradhatatlanul dolgozott a Brit Birodalom érdekeiért, de míg Stein Aurélt 1912-ben V. Görgy lovaggá ütötte, addig ő nem részesült ilyen elismerésben. Ahogy egyik kései levelében Vámbéry megjegyzi: „Keményen dolgozott, küzdelmei nem kisebbek az enyémnél, de a korona, melyet általa nyert hatarozottan nagyobb mint az általam elért siker, amihez örömmel gratulálok és bízom abban, hogy jobban tudja hasznosítani a munkájával elért eredményt, mint ahogy azt én tettem.”

Már jóval Vámbéry halálát követően Stein élete vége felé, amikor Gandhi vezetésével az indiai nemzeti mozgalom elindulásával megingott a britek indiai pozíciója, ő ezt sem egy nemzetnek a saját szabadságáért vívott jogos küzdelemnek látta, mint ahogyan egy hazaküldött levelében írta: „Valószínűleg a mostani nacionalista agitációról sok mindenféle ferde hír jut a magyar lapokba. Bizony hasznos szolgálatot tehetne a sajtó a maga érdekének, ha tartozkodna hitelt adni a túlzott híreknek, ha rámutatna arra, mily nagy áldast jelent Indiára nézve ama rend és béke, melyet csak az angol közigazgatás és hatalom tarthat fenn a szubkontinensen. Nélküle szegény India meg rosszabb sorsra jutna, mint a mostani szétzüllött Kína.” Hova tűnt hát az oroszok ellen küzdő magyarság szép ideája? Mindennek ellenére is tiszteségtelen lenne utólag átértékelnünk Vámbéry és Stein tevékenységét és mentalitását, hiszen ők mindvégig jobb meggyőződésükhöz híven tették mindazt, ami a Brit Birodalom érdekeit szolgálta. Ráadásul mindez egy szemernyit sem von le e két kiváló tudós emberi és tudományos értékeiből.

Felföldi Szabolcs