Olasz tangóharmonikás és szegedi tehetség a Somogyiban

A zene egy vallás – véli Federico Conte olasz tangóharmonika-művész, aki december 16-án a Somogyi-könyvtárban, majd 17-én a mórahalmi Szent László templomban ad ingyenes koncertet Molnár Máriával, az SZTE Zeneművészeti Karának énekművész hallgatójával, a Sófi-alapítvány támogatottjával.

Az SZTE Tehetségpont keretében működő Sófi-alapítvány idén először hívott meg egy tehetségéhez külföldi előadót, hogy közösen lépjenek fel.

Molnár Máriával

és

Federico Contéval

beszélgettünk.

Egy spontán jött koncert

– Hogyan ismerkedett meg Federico Contéval?

– Molnár Mária: Ez egy nagyon vicces történet – így a biztonságos jövőből nézve! A múlt félévben sikerült elnyernem egy olaszországi Erasmus-ösztöndíjat. Fél évig tanultam Pescarában, de Federicoval talán két szót váltottunk ez idő alatt. Aztán ez év októberében vissza kellett utaznom néhány koncert miatt, és az utolsó napokban lemondták a szállásomat. Ekkor hatalmas kétségbeesésben mozgósítottam minden kint élő ismerősömet, hogy segítsenek alvóhelyet találni. Végül Federico volt olyan kedves, hogy bár félig ismeretlenül, de felajánlotta, hogy elszállásol kint tartózkodásom döntő hányadában.

– Honnan jött a közös koncert ötlete?

– M.M.: Teljesen spontán ötlet volt! Annyira jól éreztem magam náluk, hogy meghívtam Federicót Magyarországra, amelyet örömmel el is fogadott, s aztán szinte magától jött a felismerés, hogy ha már kiutazik, akkor szervezzünk koncerteket is! A kellemest a hasznossal…

– Hallgatóként mennyire érzi nehéznek az énekesi pályát, milyen akadályokat, nehézségeket látsz az indulásnál?

– M.M.: Rendkívül nehéz pályának tartom, nem csak az énekesi, de a művészi pályát úgy egészében véve. Nagyon nagy a rivalizálás, én pedig nem vagyok ez a „taposós” fajta – amit egyébként egyáltalán nem bánok, de úgy hiszem, így egy nehezebb, ugyanakkor emberségesebb út áll előttem. Ezenkívül rengeteg munka van abban, míg az előadó eljut arra a szintre, hogy egy darabot a színpadra állítson, s ezt gyakran nem látják, és nem értékelik a „vevők”. Azt látom, hogy manapság fontosabb az, hogy ki mennyire tudja önmagát menedzselni, mint az, hogy mit is tud igazán. Ezt viszont sajnos nem tanítják az egyetemen, legalábbis a művészeti szakokon nem…

– Mik a jövőbeli tervei, milyen utat képzel el magának?

– M.M.: Mivel már megszűntek a státuszok a színházakban, a biztos megélhetésre viszont szükség lenne, így tanítani mindenképp szeretnék – ezt már az egyetem alatt elkezdtem, és nagyon-nagyon élvezem. Illetve ezen kívül természetesen nem zárkózom el a színházi munkától sem, sőt, minden lehetőségre nyitott vagyok – legyen az kórus vagy szólószerep!

Hit kell a zenéhez

– Járt már Magyarországon?

– Federico Conte: Nem, sajnos még nem jártam, így az embereket és az itteni zenei életet sem igazán ismerem.

– Mit vár a mostani, Molnár Máriával való közös koncertektől?

– F.C.: Nem szeretek elvárásokat kialakítani! Csak abban reménykedek, hogy élvezni fogjuk a közös zenélést, és hogy a jövőben is folytatódhat majd az együttműködésünk.

– Mit tanácsol a mai fiatal zenésztehetségeknek, hogyan lehet boldogulni leginkább a pályán, mi kell hozzá?

– F.C.: A zene egy vallás. Különbözik minden más dologtól, sőt a többi művészeti irányzattól is. Azt gondolom, hogy egy zenészben, vagy fiatal zenészben meg kell lennie a hitnek, s ezen kívül a jótékony kíváncsiságnak is nem csak a zene, hanem más művészetek, kultúrák iránt is! Meg kell lennie a kutató, kísérletező szellemnek! Ez csak a kezdet, ezzel együtt rengeteg tanulásra is szükség van még.

– Mennyire kedvelt és keresett ma a tangóharmonika?

– F.C.: A tangóharmonika mint hangszer nagy mechanikus és hangbeli fejlődésen ment át az ’50-es években. A koncert-tangóharmonikák nagy mértékben különböznek a hagyományos-népi változataiktól, különböző zenei műfajok nagyon hatásos előadását teszik lehetővé. Miután átesett a tangóharmonika ezen a nagy fejlődésen, a legnagyobb zeneszerzők is komponáltak rá szerzeményeket. Így már nagyon nagy szükség van rá a kortárs zene kontextusában.

– Annak idején miért éppen ezt választotta?

– F.C.: Ez egészen egyszerű: apukám egyszer csak megkérdezte, hogy meg szeretnék-e tanulni tangóharmonikán játszani, amire én azt mondtam, hogy igen. Nem tudom, miért; amikor gyerek vagy, nem választasz, csak játszol… És én játszottam azzal a fadobozzal…

– Készítenek-e átiratokat mostanában a tangóharmonikára, esetleg ön foglalkozik-e darabok átültetésével erre a hangszerre?

– F.C.: Ha szükséges készíteni egy átiratot, megcsinálom; és dolgozom más tangóharmonikások átiratain. Ez nagyon fontos, mert lehetővé teszi számomra, hogy jobban megismerjek más zenei nyelveket, más stílusokat és más hangszereket, s ezzel a saját hangszeremet is.

– Szokott tanítani is?

– F.C.: Jelenleg nem, de a múltban tanítottam különböző zeneiskolákban.

– Mik a jövőbeli tervei?

– F.C.: Együttműködök egy természettudományi múzeummal, amely egy barokk templomot állít helyre. Itt fogok néhány koncertet adni. A zeneszerzőkkel együtt dolgozva új tangóharmonika-szólódarabokat és kamarazenét fogunk megalkotni.