Memo - A jó memóriára orvosság az amnézia + FOTÓK

„A boldogsághoz elengedhetetlenül szükséges a rossz memória...” - végszó. A közönség háromszor is visszatapsolja a színészeket, kifele menet pedig csevegéssel telik meg a kisszínház folyosója. „Mit jelentett a végén a lovon ülő csontváz?” - hangzott el többektől a kérdés. Erre kerestük mi is a választ.

A Memo – A felejtés nélküli ember története korántsem nevezhető egyszerűnek, s talán ezért is nehéz követni a kisszínházban bemutatott kétórás zenés kamaradráma eseményeit. Lónyai Péter (

Kedvek Richárd

) doktori értekezést egy felejtésképtelen emberről írja, azonban az egyetemi elnökség (

Gömöri Krisztián

,

Flórián Antal

) visszatartja a dolgozatot, mondván, nem tartalmaz klinikai leírást. Lónyainak tehát találnia kell egy hipermnéziást, másképp elveszik a témáját, vele együtt pedig a kutatói ösztöndíját is. Szerencsére Wéber professzornak (ő Gömöri Krisztián) akad egy ilyen ritka betegségben szenvedő páciense a pszichiátriai intézetben (

Sorbán Csaba

), de mindenféle nyugtató piros bogyókkal szedálják, és eltompítják az érzékszerveit, nehogy szétrobbanjon a feje a túl sok információtól. A doktor ezt látva saját felelősségére magához veszi a beteget, jobb híján pedig feleségével, Olgával (

Kéner Gabriella

) közös otthonukba viszi további tesztek reményében. A meggyötört asszony már tűkön ül, hogy férje végre maga mögött tudhassa a munkáját, szíve szerint ő is bolond lenne, csak hogy végre figyelmet kapjon. Lónyai akciója, hogy hazaviszi a munkát csak olaj a tűzre, ráadásul a hipermnéziás „Tóth Bogyótól” azt is megtudja, hogy a doktor egyik tanítványával, Lucával (

Csorba Kata

) hempereg szabadidejében. Az asszony mindkettejüket kipenderíti a lakásból, ezért kénytelenek Péter apjához, Lónyai Imréhez (

Jakab Tamás

) költözni. Igen ám, de a papa amnéziában szenved, ami bizony nem könnyíti meg a lakótársak életét, a doktornak immáron két bolondra kell figyelnie egyszerre: apját emlékezésre, Bogyót pedig felejtésre tanítgatja. Egy véletlennek köszönhetően megszületik a megoldás: a hipermnéziásnak papírra kell vetnie emlékeit, hogy kitakaríthasson agyában. Megkezdődik az írás-terápia...

A háttérben forgó színpadon mindig történik valami. Olykor felvillan a reflektor, s vagy Wéber professzort incselkedéseit látjuk Margit ápolónővel, vagy a többi bolondot, amint pár másodpercig röhögnek az intézetben. Hét tükör, mögötte hét helyszín lapul, ráadásként a semmibe vezető vörös, szocializmust jelképező lépcsősorral, melynek tetején rendre a hatalom csücsül. Kaotikus sokaság, ha

Borsos Beáta

nem lenne, hogy bemondja az aktuális szobát, bizony elvesznénk. (Persze tegyük hozzá:

Tasnádi István

író eredetileg filmforgatókönyvnek szánta a darabot, így valami megoldást kellett találni a tér váltogatására.) A kamaradáma telis-tele van rendezői elemekkel, melyek mind a magyar történelem „államkapitalista rendőrállamára” utalnak. Ilyen

Shakespeare

VI. Henrik című királydrámája, mely köztudottan a Kádár-rendszer rendezőinek egyik kedvelt színpadi darabja volt, hiszen így tudtak élni a „sorok közötti olvasás” lehetőségével.

Bodolay Géza

a Memoban egy úttörő ruhás kislány kíséretében – aki egyébként többször is feltűnik a színpadon – eltemette a hajdani angol uralkodót. Ugyancsak erre utal az elfeledett bűnök, tragédiák jelképe, a lován ülő csontváz vagy az Illés-, Omega- és Metró-számokból álló zenei aláfestés is. A szabad kezűség nem nyomta rá bélyegét a darabra: a történelmi kontextusba helyezéstől a mű nem veszít drámaiságából, a szereplők érzelmeinek változásaiból.

Az örök emberi ostobaságon szórakozhatunk – mondta a premier előtti interjúnkban Bodolay Géza rendező. És valóban, a két „bolond” és a doktor (vagy inkább három bolond?) összekerülése vidám pillanatokat szül, még ha saját életünkre levetítve nem is röhögnénk harsányan a szituációkon. Alapkérdéseket feszeget, mint a felejtés és a megbocsátás lehetősége, vagyis hogy mikor kell, lehet, és érdemes egyáltalán felejteni. Kedvek Richárd nem először dolgozik együtt Bodolay Géza rendezővel és Tasnádi István íróval. A kecskeméti Katona József Színházban A balkáni kobra című előadásukban már láthatta a nagyérdemű. A színész megszállott embert alakít, ki idővel saját magának kreál problémákat, melyek alól nem tudja kihúzni magát. A nézőnek az az érzése, lassan páciense szintjére süllyed, s frusztrációjában ő is bekap egy piros bogyót. Sorbán Csabának végig drukkolunk, hogy sikerüljön kiürítenie az agyát, ami dugig van

Horthy Miklós

képekkel,

Kádár János

portrékkal, és

Brezsnyev

csókjaival – többek között ezeket láthattuk memóriájából a színpad falára vetítve. Vele szemben Jakab Tamás a feledékeny papa emlékek híján nem szenved, csupán azért strázsál, mert még egy szál gyufát sem mer rábízni, nehogy magára gyújtsa a házat... Tehát a boldogsághoz elengedhetetlenül szükséges a rossz memória? Hogy ez a rövid távú vagy a hosszú távú memóriát jelöli, azt az olvasóra bízom.