Stand-up poetry á la Lackfi János

A költészet lényege nem, de megszólalási módjai változnak az idők során – ha a fiatal generációkhoz is szólni akarnak az írók, akkor azt érthetően, az ő nyelvükön kell tenniük – véli Lackfi János, József Attila-díjas író, költő, műfordító, akivel a Baka Alapítvány táborában beszélgettünk.

– Gyakran adódik olyan alkalom, mint most a Baka-táborban, hogy iskolás diákoknak a költészetről beszéljen?

– Hála Istennek nagyon sok ilyen rendezvény van, több is, mint amennyit el tudok vállalni. Évi 90-100 körüli fellépést tartok, és az egyetem is kreatív írást tanítok. Tehát van rá mód, hogy a költészetről, az írásról beszélgessek a gyerekekkel, fiatalokkal.

– A klasszikus kérdés: mennyire fogékonyak a versekre a gyerekek?

– Engem az érdekel igazán, mennyire tehetők érzékennyé, mennyire „letámadhatók” a versekkel, vagy furcsa kifejezéssel élve mennyire „bedarálhatók”, ahogy Székelyudvarhelyen mondta az egyik ismerősöm, aki a gimiseknek szervezett egy ilyen találkozót. Azt tapasztalom, hogy nagyon fogékonyak a fiatalok, ha van lendülete az előadásnak, ha van értelme a szónak és nem a fejük fölött beszélünk el. Nagyon sokszor egy kommunikációs kérdés az, hogy miért is nem talál utat a költészet a diákok felé. Mivel irodalmilag halmozottan előnyös-hátrányos helyzetből származom – édesanyám és édesapám író, költő, műfordító –, sokat jártam szüleimmel vidéki író-olvasó találkozókra. Mindig kellemesen fagyott légkörük, „kolhozavató” jellegük volt – e megszólalási mód alól kipörgött a talaj. Más kommunikációs stratégiákat kell tanulni.

Nem Mars-lakó

– Mert változott az irodalom szerepe is.

– Nézzük egyszer végig, hogy mondjuk Tinódi Lantos Sebestyén óta a költészet milyen elképesztő változatossággal cserélte a megszólalási módozatokat. Az ő korában a költő nem egy absztrakt emberke volt, hanem ő volt a média, a történelemkönyv, a tévéhíradó, a szórakoztatóipar, mondjuk a kor „Lagzi Lajcsija”… Ha Sebő volt, akkor volt zene, ha nem volt, akkor semmi nem volt. Az egri vár históriájának ezért van négyszáz egynéhány versszaka. Idővel sok funkciót – részben hála Istennek – átvettek más szakmák. A mindennapok történései viszont, melyek az emberek saját személyes életét érintik, most is részei a költészetnek, és a költő nem egy Mars-lakó, aki Adyval szólva „Észak-fok, titok, idegenség”, hanem ugyanaz veszi körül, ami a többi embert, csak ennek próbál egy sajátos megfogalmazást adni.

– Nem kell tehát kétségbe esni az olvasás és a könyvpiac válsága miatt?

– A statisztikákon szokás elkeseredni, de úgy vélem, ezek az adatok csalókák. Nem számolnak például azzal, mennyit olvasunk az interneten. Ha valaki chatel, akkor is a betűt használja. Persze lehet azt mondani, hogy nem Berzsenyi stílusában cseveg, de Berzsenyi se „Berzsenyi-stílusban” levelezett hétköznap. Ha az olvasás tud hab lenni a tortán, tud lenni nem kötelező, hanem izgalmas dolog, akkor egészen más a presztízse. Forstner Kriszti, az egyik budapesti általános iskola tanító nénije másodikos diákjaival osztálykönyvtárat tart fent – minden diák behozhat egy-egy kötetet, amit olvasott és ajánlana a többieknek. Ezeknél a gyerekeknél – akik állítólag nem olvasnak –, legutóbbi ottjártamkor 66 kötet járt kézről kézre. A tanító néni óra végén mesét olvas, ha jól viselkednek, vagy egy történet következő fejezetét. Nem az van tehát, hogy „mondd vissza azonnal a memoritert, és ki ne hagyj egy ’a’ betűt sem” – ehelyett próbálnak a korosztályoknak megfelelő olvasmányt találni, és azt feltenni egy olyan polcra, ahol el is érik. Az ő nyelvükön, az ő világukról.

Pixelirodalom

– Megtalálják helyüket a Facebook-költők és a blogírók is?

– A mai magyar irodalom legifjabb nemzedékének vannak olyan csoportjai, amelyek egy internetes honlapon jelentkeztek először, egymás verseit megosztva és bírálva. Magam is voltam szerkesztője egy dokk.hu nevű oldalnak még az internet hőskorában. Ezek óriási lehetőségek, mégis le szoktuk nézni. „Jajj, Istenem, oda a Gutenberg-galaxis!” Pedig az sem egy abszolútum! Mikor megjelentek a Gutenberg-féle nyomtatott könyvek, mindenki teljesen ki volt akadva az új technikán. Az, hogy ha az irodalom áttevődik részben pixelre, még önmagában nem tragédia – ha egyáltalán áttevődik. A lényeg inkább az, hogy az interneten is minél több értékes tartalom legyen fönt. A Helikon Kiadónak szerkesztettem egy Száz vers című válogatást – világirodalom, költészet a kezdetektől –, gondoltam, ne csak az én ízlésemet tükrözze, hanem rákerestem, mit olvasnak az emberek. Azt tapasztaltam, hogy rengeteg féle vers fordul elő – a saját kezükkel gépelik be őket az emberek – a nagymamától a diáklányig – a verses honlapokon.

Tudni és merni

– Ezek szerint nem kell olyan nagyon aggódnunk a versek miatt.

– Mióta létezik vers, azóta mondják, hogy meghalt. Persze mindenki szeretné, ha pár száz példánnyal több fogyna az ő kötetéből, de én azt gondolom, nem rossz a helyzet. Szeretünk a siratófalaink mellett üldögélni és pityeregni, de ha az ember cselekszik, sokkal többre megy. Azalatt, míg nyafogunk, már három verset begépelhettünk és megoszthattunk volna az interneten. Volt egy időszak, mikor feltettem minden nap 3-4 soros versrészleteket a Facebook-oldalamra, azt tapasztaltam, hogy nagyon sokan olvasták, és mikor nem jutott rá időm, követelték rajtam.

– Hogy fogalmazná meg a saját stílusát?

–

Gryllus Dani

szokta mondani, hogy stand-up poetryt művelek. Tényleg szeretem humorosan, élő tapasztalatszerűen összefűzni a verseket a pódiumon. Ez persze nem kötelező. Azt tapasztaltam viszont, hogy néha elesettebbek vagyunk mi költők, mint amennyire ez jogos. Sokkal több íróban, költőben benne van a fellépési képesség, mint ahányan ki mernek állni a színpadra. Ehhez a szakmához nincs színészképzés. A slam poetryt azért értékelem nagyra, mert az amatőr oldal felől jönnek olyanok, akik nagyon mernek szerepelni – mégha olykor mellé nem is annyira tudnak írni. De a profi oldalnak mintát adhatnak, ahol a költők nagyon tudnak, csak kevésbé mernek.