Hitler kortársa alkotta a Führer szignójával ellátott szegedi festményt

Benczúr Gyula Szegeden beazonosított alkotásával kapcsolatban a lappangó képekről és a festményhamisításról kérdeztük Nátyi Róbert művészettörténészt.

- Benczúr Gyula művét sokáig lappangó képként tartották számon, csak itt, a múzeumban kialakított tárlat során sikerült beazonosítani, hogy a festő melyik képéről is van szó. Mennyire gyakori az, hogy egy kiállítás kapcsán "kerülhet pont" egy ilyen keresés végére?

- Ezt természetesen a kiállítás típusa is válogatja, vannak olyan nagy méretű, monografikus tárlatok, amelyek több évnyi előkészületet is igényelnek. Ha előkerül egy kép, már az alapkutatásokkor beépítik a katalógusba, eleve így alakítják ki a kiállítás koncepcióját. Nem mondhatnám, hogy az ilyen eset nagyon gyakori, de a kiállítások rendezése kiváló alkalom, hogy új fényben vehessük szemügyre a munkát, hátha olyan dolgot is meglátunk, amit eddig esetleg nem. A közönség magával a produktummal, a "kész termékkel" találkozik csak, de a szakma egy egészen más oldalról is nézi - egy tárlat apropót adhat arra, hogy elővegyünk egy életművet, újraértelmezzünk bizonyos képeket, átlássunk azokon az ideológiai rétegeken, melyek az adott kor nézeteit illesztették rá. Száz év alatt rengeteget változott a Benczúr-életmű.

- Nem gyakori eset, de a média felkapja, ha magángyűjteményből vagy akár egy sötét padlás elfeledett zugából híres festők eddig nem ismert alkotásai kerülnek elő. Mekkora esély van rá, hogy egy híres - akár magyar, akár külföldi - festőnek ilyen módon akadjunk rá egy elveszettnek hitt, vagy nem is jegyzett alkotására?

- Magángyűjteményben elég nagy az esélye, hiszen a gyűjtők tulajdonában jönnek-mennek az alkotások, ráadásul nem szakértők kezében vannak a képek, a téves attribúciók pedig továbbmennek velük. Hozzá kell tennem, hogy ez a múzeumokban is így van: a 19. században a modern művészettudományban a stíluskritikai módszert éppen azért hozták létre, mert nagyon sok képet az itáliai reneszánsz nagymestereinek,

Leonardonak, Giorgonak

vagy

Raffaellonak

tulajdonítottak minden képet. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem igaz, ezért is indított útra

Giovanni Morelli

ezt a módszert, hogy megpróbálja különböző szempontokat figyelembe véve elhelyezni a festményeket az életművekben. Múzeumi gyűjteményből sem ritka, hogy előkerül egy-egy "elfeledett" kép, hiszen sokszor több ezres, sőt tízezres raktárakról van szó. Benczúr festménye is egy magángyűjteményből került hozzánk, így az onnan érkezett adatok kerültek a múzeum adattárába. Akkor szúrhat ez szemet egy szakembernek, amikor például egy kiállítás keretében ezek a képek ismét előkerülnek. Tudtuk, hogy van ez a kép, azt is, hogy Benczúr alkotása, csak a kirakó két darabját kellett összeillesztenünk: voltaképpen ez egy olyan kép, amelyet a magyar művészettörténeti szakma keres.

- A mai technikákkal és módszerekkel teljes bizonyossággal ki lehet már jelenteni egy addig ismeretlen képről, hogy az pontosan kié?

- A 19-20. századi magyar festői életművek igen jól ismertek. Természetesen hamisításokról most is van szó: a rendszerváltást követően, amióta Magyarországon a műkereskedelem fölélénkült, a klasszikus mesterek árai egyre magasabbak lettek. Ez sajnos vonzotta magával a hamisításokat is. Inkább a magángyűjtői szférát érinti ez, nem pedig a muzeológiát. Az is klasszikus és természetes dolog, hogy a legtöbb magángyűjtemény múzeumokba köt ki, így a szakembereknek is felelősségük van abban, hogy az ilyen képeket kiszűrjék.

- Egy évvel ezelőtt itt Szegeden is hallani lehetett egy festményhamisítási botrányról, ahol Picasso, Klimt, sőt Adolf Hitler szignójával ellátott képek is napvilágra kerültek. A határok közelsége nem teszi Szegedet is kedveltté a műkincscsempészek számára?

- A határátkelők közelében gyakran jönnek-mennek a műtárgyak, de hogy az említett eset mennyire köthető Szegedhez, illetve hogy itt mennyivel több a hamis festmény, arról nem tisztem nyilatkozni. Minden városban fordulhatnak elő hamisítványok, Hitler neve mellett itt nagymesterek nevei -

Picasso, Derain

- is felmerültek, amelyek egyértelműen hamisnak bizonyultak.

- Milyen módszerekkel állapítják meg ilyen esetben a képek eredetiségét?

- Mindig a hamisítvány szintje határozza meg, hogy milyen módszert választanak a szakemberek. Első a stíluskritika, illetve a művészettörténész tudása, gyakorlata és szeme, ami nem csalhatatlan természetesen, bár a mai napig ez a legbiztosabb eszköz. Az említett esetben a képek stílusa olyan módon ütöttek el az eredeti művészek stílusától, hogy nyilvánvaló volt a hamisítás. A Hitler-kép helyzete más - míg a többi modern kori hamisítvány, addig az egy korabeli, ismeretlen festő képe volt, amit újraszignóztak. Vannak olyan esetek, amikor bonyolultabb az ügy, illetve professzionális a hamisító - ilyenkor modern eszközök állnak a rendelkezésre 3D-s szkennerektől vegyi elemzéseken át pigmentációs vagy ultraviola fényes vizsgálatokig. Egy külön szakma foglalkozik az alaphordozók vagy a festékrétegek vizsgálatán keresztül a képhamisításokkal, így nagy bizonyossággal megkülönböztethetőek a festő igazi alkotásaitól.