Ha Bartók megszólal – interjú Temesi Ferenc íróval

Negyven éve foglalkoztatta Temesi Ferenc babérkoszorús és József Attila-díjas írót a Bartók-téma, az idén napvilágot látott regény lehetőség az olvasónak, hogy közelebbről megismerje a zeneszerző emberi arcát.

Bartók

, vagy amit nem akartok –

Temesi

nagyregényt írt a legendás zeneszerzőről, zongoraművészről és népzenekutatóról. A regény formai alapja az aranymetszés, amelyet Bartók is használt. A cselekmény pedig három szálon fut. Az egyiken Bartók magyarországi pályája, a másikon az egyesült államokbeli évek elevenednek meg, a mester életének alkonya. A harmadik elbeszélői síkon az Életrajzoló emlékeit, kommentárjait olvashatjuk. Temesi Ferenccel a december 21-i Somogyi-könyvtárbeli könyvbemutatón beszélgettünk.

– Nem annyira élet-, sokkal inkább lélekrajz – így vallott több helyen is a regényről. Miért?

– Ez azt jelenti, hogy egy áldokumentumregényt írtam. Úgy kezdődik, mintha életrajz lenne, de nem az, mert adatokra épülő fikció. Szerepelnek ugyan benne Bartók életének tényei is, de nagyobb szerep jut a kitalációnak, és rengeteg olyan elem fordul elő benne, ami nem történt meg. Egyáltalán: Batók megszólal – kinek szólalt meg eddig? Sőt, nem csak ő, hanem barátai és rokonai is beszélnek.

– Saját életének eseményei is tetten érhetők a regényben.

– Ez igazából egy ellenpontozás. Az egyik szálon megismerünk egy embert, aki tehetséges, aki ontja a remekműveket, beutazza a világot, imádják a nők. Mindent megkap, persze a siker mellett gúnyt, bántást, lehúzást, sötétséget és értetlenséget is – aztán meghal. A másik – az ellentét – egy sekélyes figura, akinek se szerelme, se regénye, se munkája. Impotenssé és alkoholistává válik, meghal, feltámad… Az igazi főhős azonban Bartók. A mellékfigura azért kell, hogy lássuk, mi a különbség egy emberfölötti teljesítményekre képes ember és egy másik, nem is olyan tehetségtelen figura között. Szó sincs arról, hogy magamat akarom hasonlítgatni Bartókhoz. Bartók és Él csak egyetlen pillanatban találkoznak: a 69. fejezetben, a regény aranymetszéspontjában.

– Azt is lehet olvasni – a regényben is –, hogy majdnem belehalt a témába.

– Nem majdnem, tényleg belehaltam! Elindult a regény, aztán megállt, eltelt két év, közben szépen gyalogoltam a halál felé, főleg az ital miatt. Végül mondhatjuk, hogy egy lány makacsságán és erőszakosságán múlott, hogy még élek – visszajöttem.

– Nem jutott eszébe, hogy abbahagyja?

– Jól emlékszem arra a pillanatra, mikor a kórházi ágyon feküdtem hajnalban, és láttam az ablak sarkából, hogy egy repülőgép vonalakat húzott egymás alá. Ötöt! Azt gondoltam, isteni jel – ez Bartók. Amikor befejeztem ezt a gyorsvonat-sebességgel íródó regényt – ami a végén már tényleg expressz volt –, kimentem a lodzsára, felnéztem az égre, és egy szuperszonikus repülő éppen húzta a csíkokat. Nem kell nagy jeleket várni, nekem ez bőségesen elég. A munka végi 14 hónapot – amikor naponta együtt voltam Bartókkal és egy nő hangjával, akibe szerelmes voltam – senki nem veheti el már tőlem. Persze nem mindenki fogja ezt megérteni, nem is kell. Bár igyekeztem egyszerű nyelven írni.

– Enigma az olvasónak?

– Olyan dolog ez, mint ahogy a szegedi mondás tartja: „Elvittük a lovat a Tiszára, oszt szomjan gyütt vissza”. Én mindent megtettem, a többi már az olvasó dolga. Egy regény akkor él és ér célba, ha olvassák, akkor lesz teljes a kör, ha az olvasó a fantáziájával megteremti azt. Mindenkinek saját képe van Bartókról, és természetesen, ebben a regényben az én Bartókomat rajzoltam meg, ha valaki jobbat tud, tessék, rajta, szabad a pálya, írjatok Bartók-regényeket!

– Milyen tehát az ön Bartók-képe?

– Nem tudom egy mondatban megmondani, ezért írtam hatszáz oldalas regényt. Az biztos, hogy Bartók ugyanolyan egyszemélyes avantgárd volt, mint mondjuk Ady, hogy valami meglepőt mondjak. Én az embert mutatom be, hogy milyen is lehetett, milyen öröme, baja, bánata, szerelmei és csalódásai voltak – hogy az olvasó közel tudjon menni hozzá.