A legendák párapaplanán - Darvasi László ötvenéves

Ötvenedik születésnapja alkalmából köszöntik szerdán a Petőfi Irodalmi Múzeumban Darvasi Lászlót. A szegedi író kerek évfordulója alkalmából portálunk Dlusztus Imre újságíró-főszerkesztő a Virágzabálók című nagyregénye kapcsán készített interjújával tiszteleg munkássága előtt.

- Mikor érezted azt először, hogy amit írsz, az irodalmi szöveg?

- Nem volt ilyen közvetlen élményem, mert az íróvá válás egy hosszabb folyamat része. Költőként kezdtem, de arra nem emlékszem, hogy azzal ültem volna le a fehér papír elé: ez itt most irodalmi szöveg lesz, és arra sem, hogy egyszer csak irodalmi szövegnek tartottam azt, amit papírra vetettem. Az alapszakmám tanár, és sokáig így is tekintettem magamra. Amikor ki kellett tölteni egy űrlapot, sokáig azt írtam be, hogy a foglalkozásom tanár. Azután meg azt, hogy újságíró, pedig akkor már több könyvem jelent meg, de egy szerkesztőségben dolgozva kerestem a pénzt. Hosszú évek teltek el, amikor azt mertem állítani magamról, hogy író vagyok. Nagyjából akkor, amikor valóban íróként kezdtem el élni.

- Ugorjunk egy nagyot a kezdetektől a mai helyzetig. Néhány hónapja megjelent nagyregényed, a Virágzabálók. A kritika lelkesen fogadta és fogadja ma is.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel a kritika. Ilyet csak azok az írók állítanak, akikről többnyire megrovóan írnak. Én a helyén kezelem az irodalomkritikát és a kritikust, mert tudom, hogy nélkülük nem létezik irodalom. Illetve létezhet, de az már nem olyan. A Virágzabálók című regényemet szinte kizárólag jól fogadta a kritika, és nem tagadom, hogy jól esik az elismerés. Gyűlnek a díjak is, legutóbb Szeged városa ismerte el a munkásságomat.

- A Virágzabálók egy nő és három körülötte élő férfi szemszögéből meséli el Szeged 19. századi történetébe ágyazva a kapcsolatukat. Honnan indultál?

- Nagyon nehezen találtam rá a fő figurára, és sokáig úgy tűnt számomra, hogy bár éreztem a belső késztetést arra, hogy Szeged 19. századi történetébe helyezzem el az alakjaimat, szinte fölösleges a kutatómunkám, mert nem jutok előbbre. Aztán egyszer csak megjelent előttem Klára, azután sorra a szereplők: Imre, aki a férje lesz, Péter, a vértestvér és Ádám, a mostoha, akik mind szeretik a főhősnőt. És akik újabb és újabb nézőpontból mesélik el ugyanazt a történetet. Amikor megtaláltam a figurákat, már elindult a cselekmény is, és önálló útra léptek a szereplőim. Sokszor úgy, hogy hatalmas vitákat folytattak velem. A regény struktúrái is átalakultak. Amikor elkészült az első háromszáz oldal, százat kihúztam belőle. Makacs harc volt. De érdekes, hogy korábban mindig 15-20 könyv volt a közelemben ahhoz, hogy pontos legyek a kort jellemző részletek leírásában, most viszont elég volt egy-két könyv és a jegyzetfüzetem. Úgy tűnik, jól dolgoztam előre.

- Te már a verseidben is történeteket írtál, az érzelmeid történését. Azután jöttek a rövidebb prózai művek, a tárcák, a tárcanovellák, az elbeszélések, a kisregény, a regény, majd ez a nagyregény. Egyre több legendát varázsoltál közben, és én úgy képzelem, hogy mivel legendaíróvá lettél, amikor könyvtáraznod kellett, akkor türelmetlenné tettek a források és a forrásokban talált tények.

- Érdekes, de nem így van. Nyugodtan és alaposan gyűjtöttem a forrásanyagot. Szinte élveztem, hogy egyszerre váltam építészet- és kultúrtörténésszé, aki foglalkozik folklórral, teológiával és gasztronómiával, az öltözködés históriájáról nem is beszélve. Nagyon sokat tanultam ezeken a stúdiumokon.

- Az ember azt hinné, egy ilyen nagy igényű, fárasztó, hat éves munka után az író úgy kívánja az írást, mint egy tizenkét menetes világbajnoki címvédő meccs másnapján az ökölvívó a ringet.

- Elvileg így kellene lenni, mert kimerített, meggyötört ez a szöveg, de boldoggá is tett. Jó volt végre befejezni, de nem merültem ki, hanem új szövegek hívására lettem figyelmes. Jártam Jeruzsálemben és azonnal Jézus-novellákat kezdtem írni. És érdekelni kezdtek azok a hősök, akiket épp csak megemlít az Újszövetség. Ott van például Marcus, a katona, aki a Gecsemáné kerti jelenetben a Krisztust lefogó csapathoz tartozik. Péter kardot ránt, és lesuhintja a fülét. Jézus rászól, hogy tegye vissza a fegyvert. És ennyi. A levágott fülű emberről nem tudunk meg semmit, holott érdekes lehet a sorsa. Milyen köze volt a kerthez? Miért kerülhetett be a csapatba? Hogyan élt tovább fél füllel? Mit üzen ez a jelenet a fegyver, a fül vagy a hallás felől nézve? Szóval írok tovább.

- Nagyon pontos vagy a legendák végig vitelében is. Most újraolvastam azt a tárcádat, amit arról írtál, hogy az 1954-es világbajnoki döntőben mi nyertünk az NSZK ellen, és pontról pontra végig vitted a történetet úgy, hogy a mi történelmünk boldogan, a németeké pedig boldogtalanul folytatódott. Igényel ez tőled valamilyen koncentrációt vagy élvezettel, önmagától hömpölyögteted a szöveget?

- Az írás nagyon sokszor írja önmagát. Van egy elkapott mondatod, azon kinyílik egy ablakocska, és nem kell mást tenned, mint odakönyökölni és kinézni rajta. Ott van minden, csak figyelni kell. Egy másik megközelítésben úgy fogalmazhatok, hogy legyen tekintete is a mondatodnak. Amit említesz, abban csak arra kellett ügyelnem, hogy pontos legyek, mert hiszen a történet adta magát. Náluk tört ki a forradalom, ott ment tönkre a futball, ők nyomorodtak bele a rendszerváltásba. És nekünk jutott a németek sorsa.

- A Virágzabálók nem ilyen lineáris szerkezetű legendárium, hanem egy lebegő, de tömör szerkezetű szöveg. Vannak a szereplőid és van a környezet. Ezek mind a cselekmény fészkében élnek, kis pihés madárkák, akik kiröppennek, kipottyannak, de vissza is térnek, térhetnek. És ez a fészek a legendák párapaplanán ül. De hogy formát kapjon, keretes szerkezetbe zárod.

- Ez így van. Tökéletesen írtad le a szerkezetet.

- Vegyünk egy részt a szövegből. Imre és Klára lakodalmáról a férfi kimegy a Fő térre. „A nyomda szomszédságában bérpalotát építettek, máris Kárász-háznak nevezték az emberek.” Itt elrejted azt a Szegeden sem köztudomású információt, hogy nem a tiszai halfajtáról, hanem a tehetős polgárcsaládról nevezték el a Kárász utcát. „A hold megakadt az alsóvárosi templom tornyán, és most sárga labdaként világított.” Ma nehéz elképzelni, de a víz előtt az alsóvárosi templom volt Szeged legmagasabb épülete, és ezt a Fő térről is látni lehetett. „Bagoly huhogott az éjszakában.” Ki gondolná, hogy egy városban bagoly él? De abban a városban biztosan élt. Imre mellé odalép Péter, aki „… jött, mint egy felhő, és elment, ahogy a pocsolya szárad, köd hozta, az eső függönyéből, máskor meg olyan hóhullásból lépett elő, ami reggelre betemette az ólakat.” Mondatról mondatra érezhető, hogy a szöveg minden elemét filmként látod és hallod. Nagyon sűrű a szöveg, néha egészen versszerű.

- Igen, sűrű. Nem is lehet más.

Spíró

a Fogságban hihetetlenül gazdag kultúrtörténeti tényanyagot hozott össze. És ő úgy érezte, hogy azt csak egy kemény, lecsupaszított, kopogós nyelv által lehet átadni. Én meg úgy gondoltam, hogy a legendákhoz a költői nyelv van közelebb. Az alakok megtalálása nagyobb gondot jelentett, mint a nyelv birtokba vétele. Azt szokták rólam mondani, hogy mesélő kedvű író vagyok. Nos, ehhez a történethez ez a lebegő leíró nyelv illett a legjobban.

- Több drámai szövegedből született előadás. Most, hogy hat évig inkább voltál regényíró, mint drámaíró, rá is tudtál nézni arra, hogy színpadi művet írsz. Van különbség?

- Az írások között csupán technológiai különbség van, mivel az egyik prózai, a másik pedig drámai szerkezetet követel. A lényegi különbség viszont az, ami a műveket körülveszi. A regény elkészül és a többi az olvasóra van bízva. Szeretek beszélgetni az olvasóval, mert szükségem van a véleményére. A drámai mű viszont egészen más életet él. Jön a dramaturg, aki újra kézbe veszi a szöveget. Azután a rendező, aki felhasználja és át is alakítja, majd a színész, aki többet és mást akar magának, végül már csak a színház portása nem szól bele. Ezt én tudomásul vettem, nem is lázadok. Ez ilyen, ezek a szabályok. Én fegyelmezett futballista vagyok, betartom a taktikai utasításokat, sőt a csapatérdekeket is szem előtt tartom.

- Megjósolható, hogy komoly filológiai munka fogja követni a Virágzabálókat, mivel több részlet megjelent korábban a regényből, ugyanakkor ezeket gondosan átírtad.

- Nem akartam külön feladatokat adni a filológusoknak. Egyszerűen így alakult. Az egyik kritikus azt írta, hogy szabadon, egyetlen lendülettel írtam meg ezt a varázsos történetet. Méltányolom, hogy varázsosnak nevezi, de biztosan nem egyetlen lendület hozta létre. Sokszor rugaszkodtam neki és többször bele is fáradtam a munkába. De mindig tudtam erőt meríteni az anyagból. Tulajdonképpen az anyagban, a regény készülő szövetében volt benne az energia.

(A beszélgetés 2010. január 25-én történt Szegeden, a Tömörkény Gimnázium rendhagyó irodalomóráján.)

Dlusztus Imre