Mit mesél az öreg Keszeg…? + FOTÓK

Míg hajdan jövedelmező vállalkozás volt, ma már alig találunk Szegeden tiszai halászt. A helyiek többnyire a Fehér-tóhoz járnak, de a folyó menti kisebb települések lakói – Tápén, Algyőn, Mindszenten vagy Mártélyon – ma is a Tiszán gyakorolják az ősi mesterséget, melynek koráról régészeti leletek is tanúskodnak.

Már Árpád-kori oklevelek is megemlékeznek a tápéi, illetve Szeged környéki halászó helyekről, melyek nem csupán a helyieket látták el, hanem országszerte az egyházi intézményeket is, például Tihanyba és Garamszentbenedekre is évszázadokon keresztül vittek tiszai halat. Az 1840-es évek második felétől zajló folyószabályozással megváltozott a természetes élőhely, csökkent a kifogott hal mennyisége is. Az 1930-as években jöttek létre az első mesterséges tavak, a két világháború között már a szegedi halászcsárdákat is zömmel a Fehér-tóban fogott hallal látták el a szegedi halászok, jóllehet egészen az 1960-as évek végéig folyt halászat a Tiszán Szegednél – tudtuk meg

Bárkányi Ildikótól

, a Móra Ferenc Múzeum néprajzkutatójától. A tiszai halállományt nagy fajgazdagság jellemezte: a mai napig fogható ponty, kárász és keszegfélék mellett értékes ragadozó halak, mint a viza, a tok, a harcsa, a fogas, a kecsege, illetve a menyhal is halászható volt.

Fisérek és nagyhálósok

A 18. századig a tiszai halászat a folyó menti települések polgárai számára kis termelékenységű eszközökkel szabadon gyakorolható volt. A 18. század végétől, a 19. század elejétől erősödött meg a bérleti rendszer: a folyó egyes szakaszait a birtokosok (Szeged város, a Mindszent-algyői uradalom) bérbe adták a halkereskedelemmel is foglalkozó vállalkozóknak, a fiséreknek. Ők azután úgynevezett nagyhálós halászbokrokat (hat-nyolctagú halászcsapat) fogadtak fel. A fisér biztosította az eszközöket, így szervezett, üzemszerű halászat jött létre. A nagyhálós halászok szakmája nagy presztízsnek örvendett, nem volt ugyanis egyszerű a sokszor 150-200 méteres, hallal teli hálót partra vontatni. A „nagybani” pikkelyesfogás mellett a fisérek megengedték nekik, hogy kis halászszerszámaikkal – a tapogatóval, varsával, kecével vagy a dobóhálóval, amit Szegeden pöndölhálónak hívtak – maguk számára is gondoskodjanak a napi halról. A Tisza menti vízállásokban előszeretettel használták a súlyozás nélküli könnyűhálót, a marázsát – mutatta a múzeum állandó néprajzi kiállításán sorakozó eszközöket a néprajzkutató.

„Halat tessék a Keszegből!”

A kifogott pikkelyesek haltartó bárkákba kerültek, melyeket rendszerint a csónak után kötöttek. Kisebb, néhány hal tárolására alkalmas darabok mellett egészen 15-20 méter hosszú bárkák is voltak, mint a Keszeg nevű haltartó (legalsó képünkön), mely Szegeden egészen a kilencvenes évekig a vár udvarán állt. Hasonló társaiból a két világháború között az Antalffy és Társa Halászati Részvénytársaság árulta a zsákmányt.

Hasítva, sózva

Mind a bérlőhalászat korában, mind az azt megelőző időkben Szegeden és környékén jellemző mesterség volt a halhasítás. Gyakorta került ugyanis olyan nagy halmennyiség a bárkába, hogy nem tudták mindet élőhalként eladni, viszont Arad és Temesvár környékén, a szerb, illetve a görögkeleti vallású területeken szívesen vásárolták és fogyasztották böjti ételként is a sózott halat. A kifogott pikkelyesek halhasító tanyákra kerültek, ahova lányokat, asszonyokat fogadtak fel. A halakat kibelezték, sós lében áztatták, majd felfűzték és megszárították. Mivel Szegeden a bérlőhalászat révén hamar meghonosodott az üzemszerű, kapitalista jellegű gazdálkodás, így nem alakultak ki a dunaihoz vagy a balatonihoz hasonló halászcéhek – magyarázta Bárkányi Ildikó. Liebmann Béla halásztémájú képei az 1930-as évekből: