Hahner Péter: Néha gyomlálni kell a történelem kertjében

Szent István valóban a pápától kapta a koronát? Nostradamus igazán megjósolta a történelem nagy fordulatait? Tényleg nem tudjuk, ki ölte meg Kennedyt? Ilyen és hasonló kérdésekre adott választ két éve megjelent kötetében Hahner Péter történész, a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének vezetője, aki a szegedi Wittman Tibor-emlékkonferencián is előadott, ekkor beszélgettünk vele.

– 2010-ben jelent meg a 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod című könyve, amit azután egy évvel később újabb „százas lista” követett. Hogy fogadták ezt a munkáját?

– Többé-kevésbé minden történész tévhiteket cáfol meg, mint ahogyan minden tudományos tevékenységet végző személyiség küzd a nem tudományos nézetek ellen. Nagy újdonság tehát nem volt a könyvemben, talán a provokatív cím hívta föl rá a figyelmet. Hála Istennek, elég jól fogadták, az első kötet különösen jól fogyott, de a másodikra sem lehet panaszom.

– Valóban hangzatos a cím, saját ötlet?

– Igen. Egy könyvkereskedelemben jártas szakember mondta nekem, hogy az a pár másodperc, amit egy átlagolvasó a könyvre fordít, az pont a cím – ezzel kell megfogni.

Más hősök

– Időről időre előkerülnek kisebb vagy nagyobb feltűnéssel az önéhez hasonló könyvek, amelyek igyekeznek rendet tenni a tények és a fikciók, a valóság és az összeesküvés-elméletek között. Ugyanakkor vannak, akik sokallják is az ilyenfajta rendrakást, és nem szeretik, ha például nemzeti kérdésekben – nagy uralkodók, mint Mátyás, az „igazságos”, vagy magyar hősök, mint Dugovics Titusz körüli mítoszok stb. – túl tisztán látunk. Volt olyan félelme, hogy egyesek számára kedves történelmi meséket rombol le?

– Egészséges nemzettudatot csak tényekre lehet alapozni. Nem hiszem, hogy bárki is felháborodna azon, hogy én jobban kedvelem

Mária Teréziát

, mint

II. Józsefet

. A könyvemben hangoztatok például olyat, hogy a magyarság nem széthúzó nemzet – de ez egyáltalán nem árt a nemzettudatnak, sőt, inkább elhelyezi a dolgokat az európai összefüggéseiben. A történelemtudományt sokszor vádolják azzal, hogy deheroizál, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek hősök, hanem azt, hogy talán mások a hősök, nem azok, akiket eddig annak tartottunk. Nem törekedtem nagyon radikális összetűzésre bizonyos nézetekkel. Összegyűjtöttem, és népszerű formába megírtam néhány történelmi tévhitet.

– Mit gondol magáról a nemzetről mint fogalomról?

– Nem tűnik úgy, hogy a nemzet eltűnne a történelemből, ez egy illúziója volt a huszadik századnak. Sokan mondják, hogy a nemzet csak egy kreált közösség, nos, minden közösség kreált, sőt, egyesek szerint az egyén is az, mert valaha az ember mindig egy közösség részeként értelmezte magát, később „képezték” az individuumot. Ha az embereknek szükségük van arra, hogy önmagukat egy nemzet tagjaként szemléljék, ehhez ugyanolyan joguk van, mint bármelyik más közösség esetén.

Már elterjedhettek volna…

– Az ön által felhozott tévhitek spektruma rendkívül széles.

– Van benne saját kutatásom is, azaz a francia forradalom,

Napóleon

, valamint az Egyesült Államok és Franciaország történetéhez kapcsolódó anyagok. Ami ezeken kívül áll, azokat is pontos forrásadatokkal közöltem, megjelölve, hogy melyik magyar vagy külföldi kollégám műveiben találjuk meg a megfelelő válaszokat, amelyek már elterjedhettek volna, de sajnos nem így történt.

– Nagy munka volt?

– Az első kötet szinte magától jött, mert a tanítás során annyi tévhittel, legendával kerültem szembe, hogy elég volt ezeket összeszednem. Eredetileg nem is akartam két könyvet írni. Az igazi, történelmileg fontos kérdések – mint például hogyan értelmezendő a feudalizmus, a polgári forradalom, az abszolutizmus – az elsőben kaptak helyet, a második inkább kultúrtörténeti összefoglalás.

– Volt más forrása is a tévhitek összegyűjtéséhez?

– A vulgármarxista maradványokkal sajnos még mindig tele vannak a tankönyvek és a köztudat is. Persze kerültek a könyvembe „újságírók kedvencei” témák is, mint a Kennedy-gyilkosság, a vasálarcos vagy

Nostradamus

– ezekről is szerettem volna egyszer írni. Kicsit túlteng a kötetben az újkor, az amerikai és francia történelem, ezekhez értek jobban.

Olvasmányos történelem

– Amellett, hogy nyilvánvalóan történészi igényességgel készültek a könyvei, bátran mondhatjuk, olvasmányosak.

– A 19. században a történészeket akkor szerették, ha irodalmi műként lehetett olvasni írásaikat.

Lamartine-t

azzal dicsérte

Dumas

, hogy a szépirodalom szintjére emelte a történelmet – ami persze kétes dicséret egy történetírónak, de mégis csak azt jelzi, hogy tömegek olvassák, tetszik az embereknek. A 19. század végén a történelem „tudományosabb tudománnyá” vált, specializálódott, sajátos módszerei alakultak ki, részterületei erősödtek fel, s már nem annyira a nagyközönségnek szóló olvasmányt akartak írni, hanem a történészeket foglalkoztató problémákat tisztázták olykor elvont, aprólékos kutatások alapján. Jóval nehezebb a 20. századi részletes történelemtudomány eredményeit a nagyközönség elé tárni, mint a 19. századét.

– Kár érte, nem gondolja?

– Én nagyon sajnálom. Szükség van arra, hogy a történészek egymásnak írjanak, de a történelem mégiscsak olyan jelenség, ami az egész társadalmat érdekli. Nem olyan, mint az elvont matematika, hogy ha két matematikus összevitatkozik, abból nem lesz társadalmi probléma, nem kerül bele az újságokba, sokszor nem is értjük. A történelem problémái sokkal szélesebb rétegeket érdekelnek.

Illúziók nélkül

– Nyilván nem tisztul ki a történelemtudás ege egy csapásra, de milyen eredményt vár a tévhiteink terén?

– Nem áltatom magam azzal, hogy bármilyen rendet raktam. Én megírtam a könyvet, de az emberek többsége ugyanúgy a tévhiteivel él tovább. Nincsenek illúzióim, hihetetlen igény van az elferdített történetekre. A Kennedy-gyilkosságról lassan húsz éve megírták azt, amit ma minden történész elfogad, semmilyen rejtély nincs benne, ennek dacára csak rá kell nézni a könyvespolcokra és filmlistákra – csak úgy burjánzanak a legkülönfélébb ostobaságok. De azért jólesik a történésznek egyszer megírni. Olyan ez, mint a gyomirtás. Nyilván nem tudjuk a kertből az összes gyomot kiirtani, illetve hiába szedjük ki, úgyis visszanő, de néha csinálni kell.

– Ha már a mítoszok burjánzása – mit szól az olyan „ötletekhez”, mint amilyen például a Da Vinci-kód volt?

– Az inkább szépirodalom, a Da Vinci-kódnak elég gyengék voltak az érvei, azt történész nem veszi komolyan. Olyanokat állított például, hogy

Jézus

és a mellette ülő tanítvány sziluettje kiad egy serleget. Erre csak azt tudom mondani, hogy két egymás mellett helyet foglaló ember sziluettje mindig serleget formál…

A tények mögött

– Igény van a mítoszcsinálásra, és ugyanakkor nagy üzlet is.

– Persze, hatalmas biznisz van benne. A szabadkőművesség is azért került bele az első kötetembe, mert elképesztő téveszméket hallani róla: összekeverik tudós társaságokkal, sokkal hosszabb életűnek és jelentősebbnek tüntetik fel, mint amilyen valójában volt. Nagyon erős az az igény, hogy azt mondhassák egyesek: mi a tények mögé látunk, tudjuk mi van mögötte! Általában azt sejtik, hogy gonosz emberek, anyagi vagy más érdekből akarják úgy alakítani a történelmet, ahogyan a tudományos művekből olvashatjuk. Ezzel a tévhittel aligha lehet versengeni.

– Említette, hogy nagy lépés lehetne, ha legalább a tankönyvek pontosabbak lennének. Nem lehetne itt tenni valamit?

– Lehetne, például meg kellene kérni komoly történészeket, hogy írjanak tankönyveket. Nekem nagyon fáj, hogy nem láttam ilyeneket

Ormos Máriától, Romsics Ignáctól

, vagy a régiebbiek közül

Kosáry Domokostól

és

Benda Kálmántól

– úgy tudom, senki nem kérte fel őket még erre. Az illetékesek kitalálták, hogy történelemkönyvet írni csak bizonyos emberek tudnak, akik tankönyvírók – talán érdemes lenne ezt a hivatásos történészek számára is lehetővé tenni.