Bozsik Péter és a globális cefre

A csantavéri Bozsik Péter A pálinka dicsérete és más történetek című novelláskötetét pálinkába fojtott szépirodalomként is olvashatjuk. Úgy is fogalmazhatnánk: sima próza, elég alapos empirikus ismerettel.

Bozsik Péter

A pálinka dicsérete és más történetek című novelláskötetének címoldala

I. K. Ajvazovszkij

örmény származású orosz festő Hullámok között című festményének felhasználásával készült, melyen az éggel szinte összeolvadó, felcsapó és szétporladó hullám kifinomult képe a realista és a romantikus irányzat szintézisének is tekinthető. A szerző a cári flottát dokumentálta gyönyörű olajfestményekkel, szerelmese volt a tengernek. Turnernél a nap felé haladva szétporlad az óceán, nála viszont márványszerűen megdermed. Ebbe a márványszerű hullámözönbe helyezett bele kiváló érzékkel a műszaki szerkesztő egy hullámokban ringatózó szép kis körtét. Ennek az az alapötlete – ismerve Bozsik Péter ambícióit –, hogy az óceánból például hogyan lehetne finom kis körtecefrét készíteni. Amit Bozsiknak és a többi pálinkaszakértőnek meghagytak, találják ki –, ha elhelyezik a körtét az óceánban, és kapunk egy globális cefrét –, hogyan lehetne abból alkoholt, jó kis pálinkát desztillálni.

A világ változik, csak a pálinka örök

Bozsik erről így vall: „Egy barátom kért föl, hogy írnék-e internetes irodalmi magazinjába a barackpálinkáról. Mivel igazságtalannak találtam, hogy csak egy pálinkáról írjak, ezért előszedtem akkori tudásom az élet vizéről, ahogy a franciák nevezik, és megírtam ennek a beláthatatlan, bejárhatatlan és végtelen mitológiának egy picinyke töredékét. Nagyképűen a Pálinka-enciklopédia címet adtam annak az írásnak, amelynek most ez lett a következő, valószínűleg nem végállomása: A pálinka dicsérete, amely – tudomásom szerint – a téma eddigi legbővebb irodalmi lenyomata. Főként szülőfalum, Csantavér a kályha, ahonnét elindítom e hallott, tapasztalt vagy épp kitalált meséket. A világ folyton változik, csak a pálinka örök – és a róla szóló végeláthatatlan regék”. Szerintem a második évezred előtt azért Magyarországon még nemigen lehetett jó pálinkákat inni, hiába védették le a pálinka elnevezést és a készítésének technológiáját. Bozsik is úgy emlékszik, tulajdonképpen a pálinkatörvénnyel változott meg idehaza valamelyest a helyzet. A termelők is rájöttek arra, hogy egyszerűen el kell adni a terméket, s elkezdtek egymás után pálinkafesztiválokat szervezni. Pillanatnyilag Magyarországon rendkívül finom pálinkák kaphatók, viszont kevesen tudják megvásárolni, mert aranyáron mérik. A málnától az eperig szerzőnk mindenfajta páleszt kipróbált, olyanokat is, amilyeneket korábban soha. Tudni véli, hogy Nyugat-Európában már készül az úgynevezett vákuumos technológia, ami azt jelenti, hogy 40 Celsius-fokon párolják a cefrét, így a gyümölcs összes aromája benne marad a nedűben, olyanná válik, mint a lekvár. Délvidéki létünk jogán közösen megállapítjuk, egy kicsit neheztelünk a magyar kormányra, amikor a törvényben kizárólag arról rendelkezik, hogy hivatalos körülmények között mit lehet pálinkának hívni, és mit nem. Például a vajdasági (akár magyarok készítette) gyümölcspárlatokat nem. Legalábbis címkén, étlapon, marketinganyagban semmiképp.

Hamvas nem tudott pálinkát inni

Nem beszélve arról, hogy a gyulai pálinkafesztiválokon évekre visszamenőleg rendszeresen a vajdaságiak aratták le a babért, az onnan származó nedűk bizonyultak a legjobbnak. Kisüsti kategóriában ez ma is így van. Azt azonban senki sem tilthatja meg, ha úri kedvem úgy tartja, a calvadost akár „almapálinkának" nevezzem (még ha valójában almaborból készül is); illetve egyes, 100%-ban gyümölcscefréből előállított, valódi párlatokat szintúgy, melyek egyetlen „hibája" az, hogy a jelenleg hatályos határokon kívül sarjadt fákon termett az alapanyaguk. Gyanítom, hogy a „pálinka" egyébként szláv szó, magyar megfelelője: „égetett szesz".

„Valóban a Bácskai kisüsti pálinkák ebben a kategóriában szerintem is a legjobbak” – erősít rá Bozsik Péter. Ez a könyv ezt a technológiát ismerteti úgy, hogy magáról a gyártási folyamatról azért kevesebb szó esik. „Régen sokan úgy főztek pálinkát, hogy a gyümölcs ruskaját is beletették a cefrébe.

Csorba Béla

haikuja óta tudjuk, hogy bűzös cefréből jó pálinka fő, rohadt gyümölcsből soha. Magyarországon ezt egykoron biztos tudták, de valahol időközben elveszett ez a tudás. Jelentem, ismét visszaszereztük. Jómagam is a bácskai pálinkát preferálom, nem utolsósorban azért, mert finom és lényegesen olcsóbb”. A kötetet pálinkába fojtott szépirodalomként is olvashatjuk. Úgy is fogalmazhatnánk: sima próza, elég alapos empirikus ismerettel. „Amikor először és utoljára és soha többet nősültem, pálinkafőző rézüstöt kaptam nászajándékba a barátaimtól, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok nekik. Meglehet, a pálinkaenciklopédia nagyképű és figyelemfelhívó kifejezés, de elég sokat tudok a pálinkáról, magam is sokszor főztem, másfelől meg sokat beszélgettem mindenféle, fajta pálinkafőzőkkel és a barátaimmal. Előbb-utóbb, ha az ember sokat kóstolgatja, akkor kialakul egy képe arról, hogyan kell ezt csinálni. Adott volt a téma, hát úgy gondoltam, rehabilitálom a pálinkát Hamvassal szemben, aki azt állította, a pálinkás össze-vissza kereng, bezzeg a boros... Kiderült, Hamvas nem tudott pálinkát inni, vagy egyszerűen csak mindig rossz pálinkákkal találkozott. Ennek – szerintem – ugyanúgy megvan a költészete, mint a Skóciában a viszkigyártásnak” – érvel az író.

Ez a szesz, amire nem lehet ráunni

A könyv több ciklusból álló novelláskötet, ebből az egyik lexikonszerű fejezet a pálinka dicsérete. A szócikkekhez kapcsolódnak különfajta történetek, anekdoták. Szerzőnk sorba veszi a különböző pálinkafajtákat, az utolsó fejezet a szegedi Baka István vodkaivó barátunk emléke előtt is tiszteleg, míg az első fejezet – nagyképűen fogalmazva – a szerző szerint is kicsit Esti Kornél-os. Íme egy kis ízelítő a könyvből: „Szilva – Köznemes, valószínűleg a legelterjedtebb pálinka. Közép-Kelet-Európában mindenképp. Nagyon jellegzetes zamatú és ízű, sokan büdösnek is mondják. Az biztos: teherautó-sofőrök nem merték/merik inni, mert messziről "bűzlik". Szilvóriumnak is nevezik. Az első, biztosan gyümölcspálinkára utaló adatot 1658-ból ismerjük (EMSZT: 2/578.). 1684-ben Thököly Imre számadásai között is egyértelműen a szilvapálinkára való utalás szerepel: "néha szilvából is jó égett bort vagy pálinkát főznek, amikor ideje vagyon az gyümölcsnek". Ha már amúgy is az etimológiai szótárt lapozgattam, hadd térjek ki a pálinka szavunk eredetére is. Mellesleg ez az a szesz, amire nem lehet ráunni. Aki szereti a pálinkát, akárhogy be is rúgott tőle, akármennyire is gyötörte a macskajaj, egy idő után újra tudja inni. Más, akár nemesebb pálinkáról, ez nem mondható el. Nekem az eper a mumusom. Apám sem szereti a szilvaesszencia jellegzetes „bűzét", ezért főtt birset kever a cefréhez. (Lehet, csak anyám miatt készíti így.) Ezen sokat vitázunk, mert szerintem nyersen kéne beledarálni, de ő az iparos. Én elkényeztetett városi lettem, nem értek hozzá – ilyeneket mond. Ám a fater csinálja a világ legjobb szilvóriumát, aki nem hiszi, járjon utána!”