Szerencsés Károly: Írok, tehát élek! + VIDEÓ

Szerencsés Károly történész Véna című naplója – ahogyan az a fülszövegben olvasható – arról szól, hogyan küzd és marad alul az ember a betegséggel vívott harcban. Már nincs remény, a küzdelem kimenetele nem kétséges.

Novellákat, esszéket olvashatunk arról, hogyan mozdul bennünk minden pillanatban a nemzet, s beteljesül-e a rettenetes herderi jóslat? Tollrajzok költőkről, írókról és történelmi személyiségekről, akik segítenek minket eligazodni az útvesztővé vált világban, s megőrizni lelkünket és különleges fajtánkat. „Mindez együtt áramlik a „Vénámban", nyugtalanító ösztönök társaságában” – vallja a szerző szegedi bemutatkozásakor.

– Egy ilyen kínzó önvallomásra hogyan készült fel lelkileg?

– Nem készültem, tulajdonképpen váratlanul jött. Tavaly nyáron gondoltam úgy, hogy összegezni kell, amit 20-25 év alatt mint történészhallgató vagy már mint tanár ki tudtam szűrni a magyar és a nemzetközi történelemből, kultúrából, és ebből valamit átadni az olvasóknak, de úgy, hogy az befogadható is legyen. Az volt a tapasztalatom, hogy a szakmunkák csak nehezen jutnak el az emberekhez, nehezen fogadják be. Ma már tulajdonképpen nehezen is olvasnak az emberek vaskos, több száz oldalas műveket. Volt egy ilyen leplezetlen szándékom, hogy könyvemmel minél több emberhez eljussak. Azt gondolom, ehhez ma már röviden, tömören kell fogalmazni.

– Hogyan vált történészből szépíróvá, nem tart attól, hogy e könyve után esetleg tudósi hitelességét is megkérdőjelezik?

– Nem, mert a kettő nincs összekeverve. Nem követtem el azt a hibát, hogy személyes sorsomat történelemként mutassam be. Személyes sorsom naplószerűen írtam meg, de vannak – jól elkülönítve – történelmi, politikai témákról szóló esszék is a kötetben, továbbá tollrajzok olvashatók művészekről, történelmi személyiségekről, akik nekem valami miatt fontosak voltak. A naplószerű rész azzal függ össze, hogy én egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek 1994 óta. Transzplantáltak, aztán 13 évig viszonylag jobban voltam, de tavaly, sajnos, visszakerültem a dialízisre. Gépek tartanak életben. Ez rettenetes pszichikai, lelki megterhelést jelent egy embernek. Ez adta az ürügyet, hogy hozzáfogjak a könyvhöz, mert valahogy az írás azt bizonyította számomra, hogy van még értelme a létnek, az életnek. Írok, tehát élek. Arra azonban vigyáztam, hogy a tudomány és a szépirodalom ne keveredjen össze.

– Szépirodalommal korábban is próbálkozott?

– Igen, egy korábbi kötetemnek Rákosi Mátyás a Forgács utcában volt a címe. Az év novellája lett megjelenésekor. Ez is személyes indíttatásból született, elég nagy visszhangja, sikere volt. A Véna tulajdonképpen annak a folytatása. Regényt is írtam Ahogy rendeltetett címmel, amely a személyes sorsomom túl a ’70-es évek Magyarországát is tükrözi a Kádár-rendszerben. A szakmai művek mellett tehát szépirodalmi próbálkozásaim is voltak.

– Hogyan fonódik össze a könyvben az ön személyes sorsa az ország sorsával?

– Vannak olyan emberek, akik a vállukon cipelik a nemzet sorsát, ha kell, ha nem. Sajnos én is ilyen vagyok. Annak ellenére, hogy személyes sorsom elég kritikus helyzetben van, ennek ellenére ugyanúgy érdekel az ország, a nemzet sorsa, mint korábban. Úgy érzem, ebben is állást kell foglalni minden pillanatban. Mostanában, amikor nemtelen támadások érik az országot, mindenre válaszolni kell. Könyvem is egy válasz, így keveredik össze a személyes sors nemzetünk sorsával. Alapvetően a nemzetét pozitívabbnak látom, mert minden rossz tendencia megfordítható, és már sokszor megfordult a 19., 20. században is, nem beszélve a korábbi évszázadokról.

– Most, amikor sokan arról beszélnek, hogy válaszút elé került az ország, Ön miben látja a sorsfordító eseményt Magyarország számára?

– Úgy látom, nagyon kritikus szakaszhoz érkezett az európai történelem. Nálunk például a parlamentarizmus került végveszélybe, hiszen van egy népakarat, amely megtestesül a parlamenti többségben. Ez működik, de ugyanakkor van egy politikai erő, amely más, EU-s fórumokon próbálja az igazát elérni. Ott egészen más arányok, viszonyok uralkodnak, mint idehaza. A magyar népakarattól teljesen független fórum akar dönteni, diktálni egy népakaratra támaszkodó magyar parlamentarizmussal szemben. Most kell látnunk, hogy végveszélyben van a parlamentarizmusunk, ha nem tudunk ez ellen tenni, nem tudjuk megvédeni az alkotmányunkat, a törvényeinket, az országunk bizonyos szuverenitását és függetlenségét. Azt tanácsolnám, kevesebb beszéddel, kevesebb szabadságharccal, de sokkal több tettel kell ez ellen a folyamat ellen fellépni. Sajnos túl nagy volt a hang és túl kevés a lehetőség az elmúlt időszakban. Valahogy úgy kellene, ahogyan Széchenyi vagy Bethlen István próbálta. Nekik sem volt könnyebb helyzetük. Bethlen idejében rettenetes nyomás nehezedett a trianoni Magyarországra. Rengeteg képesség kellene, meg a tehetséges embereket odaengedni a döntéshozatalhoz. Nagyon fontos, hogy a magyar szellemi elit ne legyen kirekesztve, ne egy szűk politikai osztály képviselje csak az országot, mert abból baj lesz.

– Egyre nyilvánvalóbban rajzolódik ki a kétsebességes Európa modellje, mind nagyobb lesz a különbség a gazdagok és a felzárkózni képtelen, leszakadt latin-európai országok között, ahova egyesek Magyarországot is sorolják.

– Európa közepén vagyunk. Egyszerűen nincs rá mód azt mondani, nem akarunk európaiak lenni. Európaiak akarunk lenni, csak nem másodosztályú polgárok. Túl sokáig voltunk másodpolgárok, ebből már nem kérnénk. Ki kell vívnunk a rangunkat, nem jár nekünk ez magától. Meg kell értenünk, hogy senki sem adja, teljesítményekkel, tettekkel, minőséggel, tudással, becsülettel ki kell vívnunk. Ez utóbbi kettőre kell építeni a jövőnket is, és akkor nem lesz nyomás, nem kerülünk bele ilyen csapdákba, mint amilyenben már évek óta vagyunk.

– Nem túl kockázatos folyamatosan szemben menni az Unióval, ebből a kalandból csak Magyarország kerülhet ki vesztesen. Nem gondolja, hogy esetleg mi haladunk rossz irányba?

– Biztos, hogy válságban van Európa, az európai civilizáció. Hogy a bukását éljük-e, azt nem tudom, remélem, nem. Az igaz, hogy az EU-ba való belépésünk a hozzá nem értés miatt, a nemzeti elkötelezettség hiánya miatt úgy nézett ki, mintha bementünk volna egy alagútba és szembe jött volna velünk a gyorsvonat. Ennek nem feltétlenül kellett volna így történnie, hiszen vannak példák közép-európai országokra, amelyek jobban tudták érvényesíteni az érdekeiket, százszor jobban, mint mi. Ez például egyértelműen a politikai osztály felelőssége. Egész egyszerűen el kell érnünk azt, hogy előnyünk származzon az EU-ból, mert ha csak hátrány származik, akkor előbb vagy utóbb fel kell tenni a kérdést: mi az értelme ennek. Akkor sem lesz vége a világnak, ha esetleg úgy döntenénk, hogy ebből tovább nem kérünk. Nem lesz vége Magyarországnak, a nemzetnek sem, de most úgy látom, roppantul megnehezítenénk saját dolgunkat, főként gazdasági szempontból. http://www.youtube.com/watch?v=mKDKzFhxw-w&list=UUZbymfkMQWfoGHPLq56ttLw&index=1&feature=plcp