Hinni a szegedi germanisztikában + FOTÓK

Mikor minden józan tanácsadó azt javasolta, próbálja máshol folytatni karrierjét, ő Szegeden maradt. Hitt a német szakban, hitt a bölcsészettudományban. Bernáth Árpád, a Bölcsészettudományi Kar professor emeritusa kapta a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának idei Szőkefalvi-Nagy Béla-díját.

– Milyen emléket hív elő önben a szó: Szeged?

– Szegedre az egyetemi felvételi vizsgára jöttem először. Annyira nem voltam tisztában az irányokkal, hogy Kiskunfélegyházán rossz vonatra szálltam, így csak hajnalban érkeztem meg. Leültem a Dugonics téren egy padra és vártam, hogy nyolc óra legyen, hogy bemehessek írásbelizni. Délután volt a szóbeli, utána azonnal vonatra ültem azzal a gondolattal, hogy ha felvesznek, majd lesz időm megismerni a várost, ha pedig nem, akkor ennyi volt Szeged. Nem gondoltam, hogy ilyen szoros lesz vele a kapcsolatom. Jelentkezésemkor még azt latolgattam, hogy visszatérek Pestre, ahol érettségiztem, de itt kiváló tanárok fogadtak. Harmadévesen már remélhettem, hogy vagy elméleti nyelvészként, vagy germanistaként az egyetemen maradhatok. Egyébként még hallgatóként összeházasodtunk a feleségemmel, aki szegedi volt, így megpecsételődött a sorsom.

– Azután a két terület közül győzött a német szak.

– Az irodalomhoz jobban vonzódtam, a nyelvtudomány pedig az irodalomtudomány alapja. Egyetemi pályámat végül is tanszéki könyvtárosként kezdhettem, ugyanabban a szobában, ahol ma is áll az asztalom. Ez a szoba, a német szeminárium, a dékáni hivatal, az egyetemi könyvtár, a focipálya és a menza között zajlott az életem, csak külföldi utak, ösztöndíjak és vendégtanárságok vittek innen el. 1960-ban csak akkor vettek fel az egyetemre, ha Szegedre jelentkezem, és én ezt az egyetem melletti kitartással köszöntem meg. Most is, hogy immár professor emeritusként Pestre visszaköltöztem, ragaszkodom ahhoz, hogy a közéletben szegedinek tekintsenek. Fontosnak tartom, hogy egyetemeink megküzdjenek kiválóságukért, hogy magunkat jelentős elődeink folytatóiként tekintsük és mérjük. Az ország sorsa azon múlik, hogy a legjobbak mennyire kiválók, és ehhez több kiváló egyetemre van országnak szüksége. Egész munkásságommal ahhoz szerettem volna hozzájárulni, hogy Szeged megőrizze, ha lehet, növelje súlyát a magyar felsőoktatásban, sajátosan a hazai germanisztikában.

Kettősségben

– Jobb volt akkoriban bölcsésznek lenni?

– A tudományok és a művészetek súlya még az ’50-es években is nagyobb volt, mint most, amikor a politikusok zöme csak gazdasági dimenziókban gondolkodik. 16 évesen döntöttem el, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni. ’56 előtt és alatt megéreztem, hogy az irodalomnak és a történelemnek milyen súlya van. Olvastam folyóiratokat, a Petőfi Kör vitáit,

Benjámin László, Illyés Gyula, Eörsi István

verseit. Az egész ’56-nak az 1848-as szabadságharc adta a mintát, nem véletlen, hogy ebben az időben meg is szüntették március 15-öt mint nemzeti ünnepet. A ’48-as sémákban gondolkoztunk, Jókai-regényeket olvastunk. 13-14 évesen a tavaszi hadjárat csatáit bújtam. Ma azt gondolom, hogy a globalizációs folyamatok katasztrófába torkollnak, ha nem vesszük figyelembe és nem tartjuk fenn azokat a kultúrákat, amelyek egy-egy nagyobb közösséget összetartanak.

– Visszatérve a tanszékre, azért nem ment minden simán…

– Furcsa kettősség, hogy az akkori tanszékvezető,

Halász Előd

építő ereje inspirált minket a teljesítményre, majd később a romboló erejével szemben kellett a tanszék ügyeit előbbre vinni. De hát teher alatt nő a pálma… Mégis, soha nem gondoltam azt, hogy arra kell menni, amerre legkönnyebb. Nagyon jó közösségre találtam a tanszéken, és akkor, amikor nehézségekbe ütköztünk, és máshova hívogattak, külföldre is, mindig Szeged mellett döntöttem.

Nem hagyni