Kultúra

Kancsár Orsolya: Nem szabad elhanyagolni a kultúrát

2012. február 2., csütörtök

Január 11-én megalakulásának pontosan tízéves fennállását ünnepelte a Szegedi Pinceszínház. Nem sokkal később, a magyar kultúra napja alkalmából Kölcsey-éremmel ismerte el a szegedi önkormányzat Kancsár Orsolya, a színház gazdasági igazgatójának a város kulturális sokszínűségéért végzett munkáját.– Jubileum: mennyire unikum ma a Pinceszínház? – Az egész országban önmagában egyedülálló dolog, hogy egy önálló, magánteátrumként induló intézmény képes fennmaradni tíz éven keresztül. Úgy érzem, a Kölcsey-érmet ennek elismeréseként kaptam, nagyon büszke vagyok rá. – Férjével, Kancsár József művészeti igazgatóval igyekeztek háttérben maradni az ünnepségen, miért? – Nem akartuk, hogy rólunk szóljon, hanem inkább azokról az emberekről, akik a tíz év alatt valamilyen kapcsolatban álltak a teátrummal. Sándor János rendező és Király Levente is megtisztelt minket, jóllehet Király Levente a Pinceszínházban nem dolgozott, de már akkor is figyelemmel kísérte a pályafutásunkat, mikor a Szegedi Nemzeti Színházban megismerkedtünk Józsival.

Mindenki magáénak érzi

Az elkövetkezendő hétvégéken a Szegedi Pinceszínház repertoárjának előadásait láthatják a szegediek, amellett, hogy a február a befogadott társulatoké. Márciusban a Radnóti- és a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozata fog előadást tartani. Áprilisban új bemutatóval jelentkezik a Pinceszínház, valószínűleg Shakespeare, vagy a jubileum kapcsán Örkény-darab kerül a színpadra. Májusban monodrámafesztivál: Venczel Verával tartják a kapcsolatot, de Koltay Róbert is jelentkezett, hogy szívesen jönne – Kancsár Orsolya Egy őrült nő naplója című darabjával készül. Nyáron pedig tízévesek lesznek a Szegedi Várjátékok is.

– Sok nehézséggel járt felépíteni és fenntartani a színházat? – Az eleje a tanulási időszak volt, amikor előfordult, hogy jött az áramszolgáltató, és le akarta venni a villanyórát… A saját hibáinkból kellett okulnunk, hogy miként kell működtetni egy színházat. Megtanultunk addig nyújtózkodni, ameddig a takarónk ért, nem hosszútávon előre tervezni, hanem mindig csak annyit, amennyit bírunk anyagilag. Nagyon jó kis csapat jött össze az elmúlt 10 évben, akikkel sokat dolgozunk. Gyakran olyan dolgot is megcsinálunk, ami nem tartozik a színészi feladatkörhöz. Varga Bálint például zenét is szerez, vág, zenei betéteket állít össze. Mindenki a magáénak érzi ezt a színházat, ha kell, felmosunk, takarítunk, díszletezünk, kellékezünk. A régi épület két beázása jelentette a legnehezebb hónapokat, új színházat kellett építenünk, de hála Istennek, ezen is túl vagyunk, megyünk előre. Persze nem lehet tudni mi lesz majd az új előadó-művészeti törvénnyel. Várjuk, mi jön, és alkalmazkodunk. – Újabb akadálynak tűnik? – 80 százalékban felsőfokú végzettségű színészeket várna el a teátrumoknál. Persze én is arra biztatom a fiatalok, menjenek egyetemre, mert az a legbiztosabb, és a munkához végzettséget, kapcsolati tőkét ad. Azonban felvételizni tudni kell, és attól, hogy valaki ezekben a praktikákban járatlan, még nem biztos, hogy tehetségtelen. Latinovits sem végzett egyetemet, mégis az ország egyik legnagyobb színésze volt. Ha viszont tartani szeretnénk ezt az arányt, akkor több színművészeti egyetemre lenne szükség Pécstől Kaposváron át Szegedig. Amúgy viszont a színészet nem csak az egyetemi végzettségen múlik, sokkal több benne a szubjektív megítélés, mint más „akadémiai” területen.

Shakespeare és a Mónika-show

– Min dolgoznak most? – Sok munkát fektettünk egy TÁMOP-pályázatba, és nagyon szeretjük. Ennek keretében nevelési, oktatási intézmények tanórai, tanórán kívüli és szabadidős tevékenységeinek támogatását vállaltuk. Dráma- és rendhagyó irodalomórákat tartunk, tehetséggondozást végzünk. Megkerestük az intézményeket, akik szívesen fogadták a kezdeményezésünket, a projektben egy deszki óvoda, öt szegedi és Szeged környéki iskola (köztük egy hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozó is) és egy gimnázium szerepel. Előadásokat tartunk a tanulóknak, elvisszük nekik például Janik Laci és Megyeri Zoli Ludas Matyiját. Filmvetítéseket is szervezünk, például a Rómeó és Júlia különböző filmadaptációit vágjuk össze, hogy többféle változatot ismerjenek meg, de a shakespeare-i szerelmespár történetét Mónika-showban is megcsináltuk már. Nagyon szeretik a gyerekek. – Vannak ígéretes diákok? – Egy-két nagyon kiemelkedő diákkal is találkoztunk már, nekik elmondjuk, milyen lehetőségeik vannak a későbbiekben a továbblépésre. A nyári várjátékokon tartunk egy tábort is, minden iskolából hat gyereket tudunk fogadni, velük összerakunk majd egy előadást, amit be is mutatunk. Akin látjuk, hogy jó és fejlődőképes, azzal foglalkozni is fogunk, ahogy ezt korábban is tettük: Rácz László például biztonsági őr volt, és a humorfesztiválon fedeztük fel, mára ő is színészként dolgozik.

Kultúrára éhezve

– Ha újrakezdhetné, akkor is vállalná a Pinceszínház létrehozását? – Igen, én mindenképpen meghoznám újra ezt a döntést. Mikor Kecskeméten játszottunk Józsival, és kitaláltuk a Pinceszínházat, egy érzés motivált. Azt éreztük, hogy bemegyünk reggel tízre, hazajövünk este tízkor, egyik előadásból a másikba – az az érzés, amitől az ember színész lett, elhalványodik, gyárszagúvá, monotonná válik. Azt éreztem, nekem kell még valami plusz. Persze így gazdasági dolgokkal is kell így foglalkoznunk, de közben számos izgalmas és változatos feladat jut nekünk: egy darabot elővenni, dramatizálni, vagy mesét írni – ez utóbbit én szoktam. Amikor játszom, úgy vissza tudok vedleni színésznőnek, hogy azt érzem, mint mikor először színpadon álltam. A játék maga valóban játék lesz. Ezt nem akartam elveszíteni. – Színész lesz, de hogy látja, lesznek-e még, akik tapsolnak? – Az emberek ki vannak éhezve a kultúrára. Ma mindenhonnan a politika folyik, az acsarkodás. Egyre többen jönnek színházba, egyre többen keresik ezt a fajta kulturális szórakozást. Épp ezért nem szabad hagyni a kultúrát elhanyagolni.

Szegedi Pinceszínház